Rights for this book: Public domain in the USA. This edition is published by Project Gutenberg. Originally issued by Project Gutenberg on 2020-07-21. To support the work of Project Gutenberg, visit their Donation Page. This free ebook has been produced by GITenberg, a program of the Free Ebook Foundation. If you have corrections or improvements to make to this ebook, or you want to use the source files for this ebook, visit the book's github repository. You can support the work of the Free Ebook Foundation at their Contributors Page. The Project Gutenberg EBook of Szindbád utazásai, by Gyula Krúdy This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have to check the laws of the country where you are located before using this ebook. Title: Szindbád utazásai Author: Gyula Krúdy Release Date: July 21, 2020 [EBook #62722] Language: Hungarian *** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK SZINDBÁD UTAZÁSAI *** Produced by Albert László from page images generously made available by the HathiTrust Digital Library Megjegyzések: A tartalomjegyzék a 187. oldalon található. Az eredeti képek elérhetők innen: https://hdl.handle.net/2027/inu.30000007716396. Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam. SZINDBÁD UTAZÁSAI IRTA KRÚDY GYULA BUDAPEST, 1912. SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA Minden jog fentartva. HUNGARIA KÖNYVNYOMDA BUDAPEST. SZINDBÁD UTAZÁSAI Ifju évek. A podolini kolostorban, – gondolta magában egyszer egy őszes férfiu, éjszaka, őszfelé, odakint a háztetőkön ködből való kéményseprők jártak a nedves holdfényben, – volt, vagy van egy régi kép, a képen torzonborz ember, a bajusza boglyasan felfelé kunkorodó, mint a hősöké, a szakálla tömör és rozsdaszinü, mintha egy göndörhaju nő vöröslő hajából való volna, a szeme két karika, benne hosszukás, világoskék szemgolyó, az arca pedig piros, mint a bor fénye napos téli délen a fehér asztalon: ez volt herceg Lubomirski. Ki volt, mi volt a herceg, mielőtt kopottas, aranyozott rámák között elfoglalta volna helyét a régi kolostorban? – ez szorosan nem tartozik e történethez. Elég az hozzá, hogy ott volt, a bolthajtás alatt a falon, amelynek lehullott vakolatán még itt-ott látszottak nyomai a falra föstött képeknek, amelyeken a régen megholt szentek játszadoznak egymás között. Szent Anna egy kis zsámolyon üldögélt, az arcát megérintette a régiség, csak két fakó szeme tekintgetett kérdőleg a diákokra, akik a folyosó kockakövein csizmában kopogtak. Mintha állandóan a leckék megtanulásáról tudakozódott volna a szent asszony. György sárkányát öldökölte, – a középen helyet foglalt Lubomirski ur. A kolostorban sok ingyenes növendék volt és a derék papok állandóan a karikaszemü herceggel riasztgatták a növendékeket. A herceg hajdanában szép kerekre faragott kockakövekkel járult az áhitat terjesztéséhez, midőn a kolostort épitették és ezen a réven a túlvilágról is beleszólása volt a hanyag diákok megintésébe. A szegény tót fiuk, akik az egyenesre nőtt fenyőerdők közül a kolostor vastag falai közé kerültek, tisztelettudóan emelték meg a sapkájukat a pirosbor-arcszinü Lubomirski előtt. A podolini kisasszonyok, akik gyónni jártak a papokhoz, mezei virágot tűztek a herceg rámájába és az asszonyok, akik egy pár száz év előtt csupa vörösszakállu és torzonborz külsejü gyermekeket hoztak a világra, éppen ugy imádkoztak a herceg képe előtt, mint a többi szentek képeinél. (Bizonyára elfelejtették már, hogy jó pár száz esztendővel ezelőtt a herceg szivesen lehuzta kezéről a bivalybőr keztyűt, ha fehérnép térdepelt lábához. De most már soha többé nem huzza le a keztyűt.) Ilyenformán még halottaiban is Lubomirski volt az első úr a városkában, a fiukat gyakorta Györgynek keresztelték és Urnapján a városháza előtti térségen gyakorta Györgynek keresztelték és Urnapján a városháza előtti térségen nemcsak az öreg Isten, de Lubomirski György tiszteletére is elpukkantotta a hajdu mozsarát. (Igaz, hogy csak felényi puskaporral.) Az őszes úr (aki egy estén visszaemlékezett iróasztala előtt a bolthajtásos folyosóra, ahol a növendékek csizmasarka kopogott, visszhangzott, hogy aztán végleg elhangozzék a messzi távolban), abban az időben diákfiu volt a kolostorban és a kolostor környékén és a neve Szindbád volt. (Kedves olvasmányából, az Ezeregyéjszaka tündérmeséiből választotta magának ezt a nevet, mert abban az időben még közel volt az a kor, midőn a lovagok, költők, szinészek és rajongó diákok nevet választottak maguknak. Egy pupos fiucska a Gergely pápa névre hallgatott, ki tudná, miért?) Szindbád tisztelte Lubomirski urat, de a kalapját csak olyanformán emelte meg előtte, mint Müller papirkereskedő előtt, akinek egy sötét kapualjban volt a boltocskája és a boltocskában mindig sötét volt. És a sötétségben a természet eltévesztette a rendet, mert Müller bácsinak nem volt bajusza, de nagy, fekete, hamis leányának, Fánninak igenis volt bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak nevezte. És Fánni boldog lett és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál. (Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandijat a kolostornak, sőt egyszer-másszor hordó bort is küldöttek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoknyában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta és ünnepélyesen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyüt, mintha tőle függött volna, hogy a hátulsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hóditotta meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap a szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes bizonyossággal? * A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád, mert Kacskóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabiró volt, – azon régi szolgabirók fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi városokban feltalálhatók voltak. Fiatal korában tán csak szolgabirósági hajdu volt, későbben irnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett és gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett és igy szolgabiró lett. A felvidéki szolgabiróban semmi sincs alföldi kartásának hetykeségéből: derék és szolid emberek, nagy családot alapítanak, segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak akkor haragusznak meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyü öklével az asztalra csapott. – Én vagyok a szolgabiró! – kiáltotta. Minka, szelidkés, szomorkás és lesimított haju felesége ilyenkor csendesen felelt: – Igen, de nem itthon. – A lányaim előtt mondod ezt nekem? – kérdezte Kacskó bácsi és a tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt tótot hallgatna ki az irodában. – Azok az én leányaim, – felelte sóhajtva Minka néni. – A pán szolgabiró édeskeveset törődik azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek. Ezután már nem volt más tennivalója Kacskó Gyula szolgabirónak, mint gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdut küldte haza. A Kacskó-kisasszonyok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok és Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenkint felváltva egymást, főztek. Magda az ürühust, Anna a káposztát, mig Róza az édes tésztát gyakorolta művészettel és délutánonként, valamint esténként, midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagyni a földszinten levő nagy családi szobát (hogy Kacskó bácsi és Minka néni kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szolgabiró nem szökhetett el az irodába), a kisasszonyok felváltották egymást abban is, hogy az egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az elhagyatott emeleti szobába felkisérjék, vele a tanulóasztalnál helyet foglaljanak és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák. Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen tizenhat esztendős volt és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sürü, fekete hajába és hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának kipirosodott az arca és mind erősebben huzta a Szindbád haját. – Tanulj, – kiáltotta csillogó tekintettel, – mert isten bizony megbuktat a Lubomirski. Szindbád sürgősen hajolt könyvei fölé, mig egyszerre az elhagyott emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek, mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél… Róza ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, a fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát… Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó széltől, hogy a lapot sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az oldalon levő leckéjét. * Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra és bivalybőrkeztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai, – akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambicióval és kis szerelemmel huzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e büntetést kiosztotta, volt egy fiu, aki a hittanban, ministrálásban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért, vagy másért Gergely pápának hivtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa pupos fiucska volt és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetenkint magához vett. – Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midő éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen, – a pupos fiut meghivta magához. Bizonyosan azért, hogy dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér kezével. Gergely pápa látogatása igy történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő alatt, lenézőleg bánt a két fiuval és sehogysem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott. Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett, hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt: – Csodálom, hogy a Lubomirski megtür ilyen rossz diákot a kolostorban. A pupos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét és szinte megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain megfeszült az ujjas és domboru keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek. De Róza csufolódva a hátára ütött: De Róza csufolódva a hátára ütött: – Nini, ennek a fiunak pupja van, mint a tevének. Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről. Azon az estén Szindbád valamely keserüséget érzett, amidőn Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette és erősen a vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a pupos fiu könybeborult tekintete látszott előtte és ugyanezért erősen a tanulásra adta magát, hogy Rózát ezzel is boszantsa. – Ugyan, mit szeret azon a békán? – kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről. Kinyujtózkodott, felállott és lustán az ablakhoz lépett. Az este – lágy, juniusi este, – egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkannak fel, mint bujósdit játszó gyermekek. – Tanuljon ezentul a pupos békával, – mondta későbben egészen elkomolyodva, Róza. – Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti. Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával. A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt és a gerendákból összerótt gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize. Künn, a folyó közepén vigan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvü kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba. A fiuk természetesen a mély, csendes vizben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapocsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen vizben. A kis pupos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerü és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vigan igy kiáltott fel: – Hiszen a folyónak itt feneke van, – szólt és vékony lábait lefelé nyujtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát és hangtalanul elmerült a vizben. Szindbád csak furcsa pupját látta egy másodpercig a folyó felszine alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vizen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvösvessző érintette volna és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában. Szindbád a partra ugrott, mintha rák csipte volna meg a lábát, a mozdulatlan vizre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet, – aztán sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszoritott szájjal futni kezdett a fahid irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszu lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott utközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiu után és Szindbád szinte hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik. A hidnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hisz szabad óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt metszve egy pillanat alatt és a csónakot már vitték lefelé a gyors habok, lefelé a folyón és Szindbád kimeresztett szemmel bámult előre a nagy hársfák felé… Hátha ott himbálódzik ismét a vaskutyán a pupos Gergely pápa és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál… De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült és az evezőt mélyen a vizbe nyujtotta. Majd a kezével nyult a vizbe, mintha ott volna a közelben Gergely pápa… Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón. Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos medrét kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a viz mélyén, egy pillanatig mind megannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten suhant tova és a folyó ugy csillogott, habzott, mintha olvasztott ezüstöt szürne valaki egy nagy szitán. A kolostor mellvédei lassan elmaradtak, sárga és piros szinben csillámló gyümölcsfák huzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyomlált csizmában és felgyürt reverendában, Szindbád ijedten hasalt a csónak fenekére. Aztán tovább evezett és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a viz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált. Már késő délután volt, a nap elbujt a nagy hegyek mögött és a sovány földek árván, emberek nélkül nyujtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két partján. Majd a árván, emberek nélkül nyujtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy nagy lilaszinü árnyék huzódnék lassan a folyó tükrére. És ekkor messzire a folyó közepén megpillantotta a pupos Gergely pápát, amint felfelé fordított arccal uszott a habokon. A két karja kitárva, a szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vizbe. Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte meg, hogy mi történt valójában. A pupos fiu a vizbe fuladt, érte majd őt okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosóbeli képrámából és már közeleg is tömött, vörös szakállával. Nagy messzeségben valahol a tulsó part sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel és komoran, haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte… A folyót mélynek, rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett. Végre elkapta a pupos Gergely lábát és erőlködve, nyöszörögve, sirva a csónakba emelte. Háttal fordult feléje és lassan, fáradtan evezett vissza a folyón. * Egyszer felébredt Szindbád, otthon volt, az ágyban feküdt. A Róza hamvas arcát világította meg a lámpa sárga fénye. A leány rámeresztette csillogó, nagyranyilt, szürke szemét és az ajkával az arcába sugta: – Te egy hős fiu vagy. És ezért most már örökké szeretni foglak. Szindbád álma. Szindbád egyszer azt álmodta, hogy király lett, fiatal király Ó-Anglia fénykorában, talán tizennyolc esztendős volt és könnyü, hegyesorru cipőben, selyem zubbonykában járt-kelt. A haja hosszu volt és fürtös. A szeme csillogott, nevetett, sárga, gyönyörü aranypénzeket eregetett ki az ujjai között és vig, csilingelő hangon beszélt. Könnyü, fiatal, boldog és pompás volt álmában, mint egy napkeleti lélek. Az urak VII. Henrik korabeli jelmezben jártak körülötte egy nagy terraszon, a nők uszályos selyemruhában, fehér, magas, füzős cipőik felett szoknyájukat felemelve hajlongtak előtte bodros fejükkel, amerre ment. Fehér harisnyáikat sokáig látta, még akkor is, midőn királyi álmából felébredve, fáradt tagjait sorban megmozgatta. Egy sor fehérharisnyás női láb maradott meg legtovább az álmából. És miközben fakó, búskomoly, halottszerü arcát reggel a tükörben megpillantotta, egy kissé elgondolkozott azon, hogy az éjjel fiatal király volt. Végül pedig az jutott eszébe, hogy miután már mindent megpróbált e világon, tehát nemsokára meg fog halni. Azon a napon, szép koraőszi nap volt akkor, Szindbád háromszáz egynéhány éves ember létére gondosan öltözködött. Világos nyakkendőt kötött és fényes cipőt húzott lábára. A borbély a fejét a hóna alá vette, amikor borotválta, mint keleten szokás; aztán illatos olajjal dörzsölte be ősz fejét. Igy felkészűlve az öreg Szindbád elindult, hogy felkeresse azt a nőt, akinek valamikor fehér harisnya volt a lábán és mindig meghajtotta a fejét, amikor Szindbádot látta és azt mondta neki: «én csillagom, én királyom.» Szindbád pedig legyintett kezével: «ugyan ne bolondozzon már, kérem.» – Persze ez még abban az időben volt, amikor lépten- nyomon, a budai alaguton innen és túl, a Krisztinavárosban, a várban, de még a fővárost környező községekben is gyakran mondogatták Szindbádnak: én csillagom. Két-három nőnek volt a csillaga egyszerre a hosszú életen át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amig meg nem szerették. És így történt, hogy élete egytizedrészét ablakok alatt töltötte, amely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanúl vagy fenyegetőzve nézegetett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkisérni és kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig mester vala. Órákig mozdulatlanúl figyelni egy kis budai házat, amely a hegyoldalban volt és benne varrógép zakatolt, – vagy kocsin követni egy vágtató kocsit, amelyben dáma ül nagy kalapban és illatok között, – éjjel, lopva, lessel világos ablakot figyelni, amelyet csipkefüggöny borít, – vagy a templom sötét oszlopai alatt megfigyelni az imádkozó asszonyt és kieszelve, hogy kiért és miért imádkozik: ezzel annyi időt töltött el Szindbád, hogy néha a gyümölcs leszakítására sem maradt érkezése. Belefáradt a dologba és már új kaland izgatta vérét, álmát, étvágyát, midőn a régi ügyet még le sem bonyolította. S ezért történt meg az, hogy az élet folyamán körülbelül tiz-tizenkét nő hiába várta Szindbádot a találkán, a lefüggönyözött kocsiban, az erdei uton a sétányon, vagy egy távoleső vasuti állomáson, ahol két vonat szokott találkozni. A vonat Szindbád nélkűl robogott tova, pedig a nő, az a bizonyos ott állott az ablakban és reménykedve, félve és ajkát nyelvével nedvesítve nézett a függöny mellől. S így ment el sok vonat… Közben az is, amely a fehérharisnyás nő vonatja volt, aki szóban és levélben mindig «én csillagom»-nak nevezte Szindbádot, amin akkoriban nem is nagyon lehetett csodálkozni. Ez a nő özvegyasszony volt, akit Majmunkának hívtak azok, akik valaha szerették. Komoly, katonás és határozott nő volt, mert hiszen a nők többnyire felcserélik becézőnevüket udvarlóikkal együtt. De ő mindvégig megmaradott Majmunkának. Igen ritkán nevetett, sohasem kacsintott és elszánt megvetéssel nézett még akkoriban is a Szindbád szemébe, amikor miatta éppen a beretvával nyakát akarta elmetszeni. Meggyőződéssel és teljes hittel szerette Szindbádot, mint a fátumot. Nem tudta nem szeretni még akkor se, mikor Szindbád évekre magára hagyta. Tízéves koráig gyermekségében süket volt és vak volt. Azt hitte, hogy ez a régi betegsége okozta, hogy másképpen gondolkozik, mint a többi nők. «Szeretni fogom, amig élek, az én királyomat. Akár látom, akár nem látom», – mondta Szindbádnak, midőn néha-néha találkoztak. «Ugyan mit akarsz mindig azzal a bolond szerelemmel?» – felelt vállat vonva Szindbád. «Az életben egyéb dolga is van az embernek, mint a szerelem.» Mégis, azon a napon, amikor Szindbádot közelgő halálának sejtelmei meglepték, nyomban Majmunka jutott eszébe azok közül a nők közül, akit még érdemesnek tart a megtekintésre, mielőtt búcsút mondana. A többi nők, a fehérek, barnák, fiatalok és érettek, a kövérek és soványak, akik halálos szerelmeket fakasztottak a szivében, akik után szaladt lihegve, búsan, töprenkedve és az életét sem sajnálta volna a fületlen pitykék ellen százszor és százszor feltenni – mind elmaradtak ezen a napon. Nem utálta őket, de már többé nem kergették meg a vérét a velük való gondolatok, a szájak emléke, amelyek szájához tapadtak, a kezek, a lábak, a szemek és a hangok emléke, amelyek még nem régen külön- külön arra buzdították, hogy élete második felében végigcsinálja fiatalkorát, újra megcsókolja az ajkakat és megtapogassa a kezeket, keresztűl-kasúl utazván a földkerekséget hetvenhétszer a régi kedvesek, régi ölelések után. (Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasuton, ahol egyszer régen, (Hisz a régi utcácskába is huszonnégy óráig utazott vasuton, ahol egyszer régen, az ablakban egy fiatal asszony könyökölt tavaszi reggelen és fehér pongyolában, a haja még kicsit kócos, a szemén az álom és a félarca piros a gyűrött párnától, midőn is Szindbád kedveskedve megszólította és az idegen városkában elszántan beosont az ismeretlen nőhöz. A rablókaland szerencsésen végződött és húsz év mulva, (midőn újra arra járt) az ablakban egy barna fiatalember tanulta leckéjét. «Mintha én volnék fiatal éveimben», – gondolta magában Szindbád.) És most ők mind-mind eltüntek Szindbád elől e koraőszi napon, csupán a katonás, komoly Majmunka maradt meg, aki semmit sem akart sohasem, csak Szindbádot messziről és kitartóan szeretni. Régente egy magányos házban lakott Majmunka, messzire, Budán, a vám felé, ahol úgy fut a villamos, mint a gyorsvonat és éjjel zúgva-dübörögve nyargal, hogy azzal is eltelik az idő, ha az álmatlan ember ezt hallgatja. A házmester letette a csizmát, amelyet foltozott és a lakók könyvéből, sűrűn nyálazva a lapokat, a tévelygő okulárén át kinyomozta, hogy Majmunka más vidékre költözött. – Itt tudta hagyni ezeket a vén ecetfákat? – kérdezte Szindbád. – Itt, – felelt röviden a házmester és becsapta a könyvet. * Az ecetfák összesúgtak az őszi szélben: «nini, Szindbád úr», mondták, mert éjjelente néha sóhajtottak neki. A házmester felvette a csizmát és a homlokára tolta az okulárét. «Nini, Szindbád úr!» – kiáltotta, mert éjjelente hozott neki bort vagy sört a kávéházból, amikor még Majmunka a házban lakott. – Hát hogy történt ez? – kérdezte Szindbád. – Igy. Egyszer csak nekem adta a macskáját. Azt mondta, unja. Aztán a régi befőttesüvegeit mind kihányta a szemétre. A régi bársonykalapját a földhöz vágta. Unta. Megunt itt, kérem mindent. Erre elköltözött. A házmester beledöfte az árat a csizmába, hogy az nyekkent bele. – Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár hozzánk. – Nem is nyitok éjjel senkinek se kaput, mióta Szindbád úr nem jár hozzánk. Szindbád elgondolkozva ballagott el az egyemeletes városvégi házból, ahol a kút az udvar közepén állott és körülötte a jószagú ecetfák. A botjával megpiszkálta a lehullott őszi galyakat. – Ejnye, hát Majmunka megváltozott volna? – kérdezte magában. Elindult a Majmunka alacsonysarkú, fekete félcipőjének nyomát keresni. * Majmunka – akit Szindbád Budától Pestig mindenütt keresett – piros pongyolában könyökölt az ablakban és Paul de Cock regényét olvasta, mint akár húsz esztendő előtt. Miután Szindbádot a Macska-utcán bandukolni látta, tölcsért formált a tenyeréből és mint valami jókedvű fiakkeros, lekiáltott a negyedik emeletről: – Hé – hopp! Szindbád nyomban megismerte a Majmunka hangját, mert Magyarországon csak neki volt olyan hangja, amely félig a vadászkürt, félig meg a kereplő hangjához hasonlított. Felfelé fordította a fejét és megvárta, amig Majmunka kegyesen intett neki. Szabad az út. Három lépcsőt ugrott egyszerre, amig lihegve és kimerűlten a negyedik emeletre ért. Majmunka az előszoba ajtajában állott és szájából nem hiányzott a szivarka: – Jó volna kicsit takarékosabban bánni azzal a két rossz lóval – mondta, Szindbád lábára célozva. – Mi az ördögöt keres maga a Macska-utcában? – Kegyedet! – felelt Szindbád és az előszobában egy székre telepedett. Majmunka szokás szerint nem hitte el, amit Szindbád mondott. – Bizonyosan lakik erre felé valami hölgyecske. Majd megtudom, aztán a sarkára lépek. Nem szeretem, ha a szemem láttára csal meg, Szindbád. Szindbád esküre emelte a kezét. – Magát kerestem, Majmunka, mert már nagyon régen nem láttam. Tegnap vagy tegnapelőtt magával álmodtam, azóta keresem. Ugyan nem felejtett még el engemet? Majmunka kivette a szájából a cigarettát. – Nem, fiam, – mondta kissé borusan. – Én nem szoktam olyan könnyen felejteni. Habár most három éve nem volt már szerencsém és a Paul de Cock regényeket megint előlről olvasom. Én már csak olvasás közben vétkezek. De lépjen be, hadd nézzem meg közelebbről. A sötétes előszobából az utcai szobába vezette Szindbádot. (Körűl a régi butorok, a falon Majmunka öregapjának a képe, aki már évek óta csupán a falról figyelte a történteket, másfelé egy halott gyermek képe, akinek valaha nagynénje volt Majmunka, majd egy kis kézimunka üveglap alatt: ugyanannak a halott kis leánynak az emléke. Egy ősz és hallgatag kanári az ablakban. A karosszéken éppen úgy feküdt odadobva a kék harászkendő, mint legutoljára midőn Szindbád Majmunkánál látogatóban volt.) Az ablaknál az asszony Szindbád álla alá tette a kezét és figyelmesen megnézte az arcát, szemét, könnyedén megsimította a haját. – Tudja, Szindbád, – mondta rövid hallgatás után, – néha már úgy szeretem magát, mintha nem is a kedvese – eldobott, elhagyott, elfelejtett kedvese volnék – hanem az édesanyja. De ismerem is magát. Mintha én hoztam volna a világra. Szindbád leült a karosszékbe, amig Majmunka gondosan begyűrte a lapot a regényben és a regényt a szekrénybe zárta. – Ezeket a Paul de Cock-féle regényeket még maga vette nekem, emlékszik? Midőn azt akarta, hogy otthon, egyedűl olvasgassak. Nem is olvasok más regényt. Szindbád hümmögve nézte az asszonyt, aki ma is olyan volt, mint tíz esztendő előtt. Egészséges, erős, világosbarna hajú harminc-negyven esztendős nő volt, aki korán lefeküdt, korán kelt és arcfestékkel már nagyon régen nem kendőzte az arcát. Szeretett papucsban járni és szeretett jóizű ebédeket főzni. Tizenhat-húsz éves korában kocsizni is szeretett, víg férfiakkal, cigánymuzsika mellett pezsgőt inni és a selyemszoknyát meglobogtatni tánc közben. De ez utóbbi dolgokat megunta, mert mint mondá, annyi a rossz és könnyelmü nő Pesten, hogy már szégyel közibéjük tartozni. A legjobb papucsban járni. – Azt hittem, hogy sohasem hagyja el az ecetfákat ott a budai házban, – mondta csendesen Szindbád. – Nem tudom elgondolni, hogy miért tért vissza a Macska- utcába, ahonnan fiatal éveiben megundorodva elköltözött a csendes Budára. Tudomásom szerint még mindig ebben az utcában laknak a mulatóhelyek táncosnői, az éjjeli Budapest művésznői és énekesnői. Visszatért volna a művészi pályára, Majmunka? – Nem, fiam, – felelt komolyan az asszony. – Vannak ugyan szép ruháim, drága kalapjaim, de azt majd csak akkor veszem fel, ha majd magával mehetek valahová. Tíz éve igéri, hogy egyszer elvisz a cirkuszba. És én nem voltam tíz éve a cirkuszban, pedig olyan szegény soha sem voltam, hogy ne lett volna a legjobb ruhám és legszebb kalapom… Szindbád a mult időkből ismerte már az ilyen formában elindított beszélgetést, azért gyorsan közbevágott. – Csak semmi szemrehányás, Majmunka. Volt maga lánykorában eleget a cirkuszban. A cirkusz alig különbözik valamiben az orfeumtól. Bohócok vannak ott is. Kifestett arcú nők. – De a lovak… – Lovak, lovak! Elég lovat látott már az életben. Igazán nem értem, hogy egy megkomolyodott, visszavonúlt és rendes életet élő nő hogyan törheti a fejét éjjel- nappal mulatságon? – De Szindbád! – szólt közbe borusan Majmunka. – Hisz tíz év előtt igérte egyszer a cirkuszt, akkor, midőn a háta fájt, aludni csak akkor tudott, ha én kezemmel simogattam. Akkor igérte, hogy majd ha meggyógyúl, elvisz a cirkuszba és azóta nem vitt el. Egyedűl pedig én már nem megyek sehová, fiam. Se mással. Csak magával. Szindbád előrehajolt és megsimogatta a Majmunka kezét. – Mi már eleget láttunk komédiát az életben, Majmunka. Hisz maga is táncolt a karban… Én mást mondok magának. Mire kitavaszodik, egy szép, napfényes délután elemózsiát pakkolunk kosárba és a budai hegyek közé megyünk. Lóvasuttal megyünk át a Dunán és a híd majd zörög, dübörög. A kocsis tülköl és egy vidéki házaspár ül velünk szemben, akik mindig azt kérdezik, hogy messzire van még a Császárfürdő? A lovacskák futnak és a kerekek jókedvűen gurúlnak a sineken. A Széna-téren gyerekek lapdáznak és egy földbe épített kis korcsmában a harmonika szól. De mi nem itt szállunk le, hanem tovább megyünk, a kocsis megint tülköl és a vidéki házaspár a Császárfürdőről kérdezősködik. A budai hegyek felől már szagos levegő áramlik a kocsi belsejébe és úgy ülünk egymás mellett, mint egy boldog, nagyon boldog házaspár. Én nyugalmazott számtiszt vagyok és maga húsz esztendő óta a feleségem. Van ezer forintunk, megtakarított pénzünk a budai rác bankban és már régen házat akarunk venni Szentlőrincen, ahol kis kert van és ahol maga csirkét és kacsát nevel… – Ó, te gazember! – kiáltott fel Majmunka és sírva, nevetve, boldogan ölelte át Szindbád nyakát. – Nos, ez úgy-e sokkal jobb, mint a cirkuszba menni? – kérdezte megelégedetten Szindbád. – Százszorta jobb, – felelt Majmunka és a szeme olyan fényes volt, mint karácsonykor a gyereké. – Tehát tavasszal a Jánoshegyre megyünk és a füben heverünk. – Igen, Majmunka. És most mondja meg, hogy mit csinált azóta, amióta nem láttam. Az asszony vállat vont: – Semmit. Én nem szoktam semmit sem csinálni… Emlékszik az öcsémre, arra a szép, barna emberre, aki olyan gyönyörűen énekelte a szomorú nótákat éjjel az orfeumban és a vasutnál volt hivatalban? Emlékszik? Szegény fiu valami bajba keveredett, Amerikába ment, de ezt nem tudja senki, mert én pótoltam a hiányt. Igaz, hogy ráment az egész szegénységem. – A papirosok is? – Úgyis a szekrényben tartottam őket, nem volt bennük semmi hasznom. – Az ékszerei? – Ugyan, kérlek, hát mikor szerettem én az ékszert? Régen, bolond fiatal fejjel. Szindbád megcsóválta a fejét és elgondolkodott. – Kár volt annyit énekelni az öccsének! – dörmögte. – Kár volt annyit énekelni az öccsének! – dörmögte. – Most már mindegy. Visszaköltöztem ide a Macska-utcába, abba a házba, ahol valamikor az egész első emeleten laktam és Mitrovics, a fiakkeres egész nap a kapu előtt állott. Jöttek a grófok és én repűltem velük, mert hiszen fiatal voltam. Tehát visszaköltöztem ide, mert ezen a környéken mégis csak maradtak ismerőseim. A mulatókból a táncosnők nálam esznek ebédet. És ebből szépen, csöndesen megélek. És ha egy gróf jönne hozzám, hát bizony kirugnám. Szindbád csöndesen fújta a füstöt: – Igen, – mormogta, – mindig szeretett ebédet főzni. * Hogy is volt tovább? Egyszer Majmunkánál ebédelt Szindbád és a kerek asztalt hatan ülték körűl. Szindbádon kivül még csak egy férfi volt a társaságban, azon már említett öreg úr, aki házisapkában és gondosan megkötött nyakkendővel figyelte a falról a történendőket és már évek óta nem szólt bele a társalgásba. Hiszen aranyrámák közé volt szorítva. A hölgyek, akik valamennyien a macska-utcai házban laktak, többnyire hosszú köpenyegben foglaltak helyet az asztalnál. A köpenyeg alatt ugyanis csak alsóruhácska volt, estig ők nem szoktak felöltözködni, midőn megszólal a nagydob a zenekarban és kezdetét veszi a művészélet. A hajak, amelyek estére az ügyes fodrásznő keze alatt gyönyörű alakzatot öltenek, most rendetlenűl, boglyasan hullottak a homlokba. Eleinte bizonyos érdeklődéssel tekintgettek Szindbádra, sőt egyik-másik kidugta a köpenyeg alól formás, táncos lábát, amelyen finom cipő volt, de miután már a levesnél – tyúkleves volt sok zöldséggel, ahogy Szindbád szerette – kiderűlt, hogy Szindbád nem szabad ember többé, sőt ellenkezőleg: Majmunka villogó tekintete alatt kanalazza a levest, a táncosnők többé nem törődtek vele és ugyanezért az ebéd többi fogását már evőeszköz nélkül fogyasztották el. Csemcsegve, ujjukat nyaldosva és jóizűen ettek itt a négy fal között a művésznők a tápláló eledelekből, mintha az evőeszköz csak szomorú életükre, búsan vidám foglalkozásukra emlékeztette volna őket, mint a fűző, vagy az arcfesték. Most nappal volt, dél volt, az este messze, maguknak, kedvükre óhajtottak élni. Az egyik – egy finom arcú, vöröskés hajú – parasztnótára gyujtott, amelyet a falujában hallott valamikor. A nóta a bevonuló ujoncok nótája: «Édesanyám, ha bejön Egerbe»… A hölgyek figyelmesen hallgatták az érzéssel előadott dalt és egyik-másik könnyezett is. Ki tudja, mi jutott eszükbe? Csupán csak az egyik, egy kistermetű és hamis szemű és furcsa mosolygású leány nem hagyta el végképpen Szindbádot. Többször megérintette lábával lábát az asztal alatt és egyszer a fülébe súgta: – Jőjjön el este az orfeumba. Majmunka persze nyomban észrevette a dolgot és felszisszent: – Te kígyó. Te komisz. Nem félsz, hogy megmérgezlek? A leány elszaladt és csakhamar a többiek is összeszedelőzködtek, miután a kenyérmorzsát összegyúrták munkátlan ujjaikkal. Ásítozva, álmosan, zsebredugott kézzel oszlottak szét a macska-utcai ház különböző részeibe, hogy estére, – midőn a nagydob pufog a zenekar mélyében – tollas, nagy kalapjaikban, finom ruháikban és ékszerekkel diszítve megjelenjenek. Kézzel többé nem nyúlhattak az ételhez és kedvükre sem énekelhettek. A hivatal kezdődött. A Majmunka ebédjénél éltek csupán maguknak. – Úgy látom, hogy még mindig hatnak magára a könnyelmű leányok! – kezdte Majmunka, midőn Szindbáddal egyedül maradt. – Ez a mai ebéd próba-ebéd volt. Kiváncsi voltam, hogy négy-öt leány között megőrzi-e a hidegvérét, a nyugalmát, a komolyságát, a megvetését, az undorodását, ahogyan az már elvárható volna egy ilyen sokat próbált vénséges vén embertől. Hát majdnem a bőréből bújt ki örömében, amikor ez a cudar teremtés rugdosni kezdte a lábát. Fiam, én mondtam neki, hogy próbáljon magával kezdeni. Mert, mondom, ez próba-ebéd volt. Szegény, szerencsétlen nő vagyok. Sohasem fogsz megváltozni. Szindbád vállat vont. – Nem értem kegyedet, – dörmögte. – A nyakamra hozza a táncosnékat, aztán haragszik, mert nem vagyok udvariatlan. Majmunkának piros volt az arca a haragtól. – Pedig ezekkel a nőkkel udvariatlannak kell lenni! – Uram, Istenem, ha úgy ismernék a férfiak a nőket, ahogyan én ismerem őket. Soha többé nem volna az a bolond szerelem a világon. Tudd meg fiam, hogy a nő a legutolsó teremtménye a természetnek. Pláne, amig fiatal. De még ha megvénűl, se tedd tűzbe érte a kezed. Mások megrontásán jár az esze és szerelmeket sző szegény, ártatlan férfiak pusztulására. Ékszerekkel kereskedik vagy erénnyel. Ez a vén nő manapság. Fiam, én nem tűröm meg, hogy a lakásomba férfi tegye a lábát. Itt tisztességesen kell magukat viselni a hölgyeknek. Pedig már igértek nagy pénzt avégből, hogy ebéden fogadjam a hölgyek vagyonos udvarlóit. Én már utálom a pénzt. Csak egyet szeretek, a tisztességet, a rendet, a tisztaságot. A becsület! Ez ér valamit az életben. – És lehetséges, hogy éppen ezért ragaszkodnak hozzám a táncosnők. Nem is olyan könnyű hozzám bejutni. Mert nem akárkit veszek fel kosztba. Aki valaha nálam volt, megemlegeti. Itt egészséges lett a betegből, kövér a soványból, még a pénzüket sem hagyom elherdálni. Rongyosan, szegényen kerülnek hozzám és meggazdagodva, kiöltözködve távoznak. Mert én becsületes vagyok. Nem kereskedek se erénnyel, se ékszerrel. Szindbád nagyokat bólintva hallgatta Majmunkát. Igen, sok tekintetben ő maga is tiszteletreméltónak találta Majmunka életmódját. És ezt nyomban közölte is vele. Majmunka a dicséretet elfogadta, de a haragos pír nem tünt el arcáról. Az ősz és hallgatag kanárinak magot szórt kalitkájába, aztán lesimítva ruháját, ismét helyet foglalt Szindbáddal szemben. – A multkor, midőn először volt hozzád szerencsém évek után, nem akartam elrontani a kedved. Most azonban megmondhatom neked, – ha már benne vagyunk, – hogy ismerem mindazokat a nőket, akikbe az utolsó tíz év alatt szerelmes voltál… – Mindig csak téged szerettelek, – felelt Szindbád. Majmunka legyintett a kezével. – Lehet, hogy ebben a pillanatban is másra gondolsz. Hisz ismerlek, mintha én szültelek volna. Tudom, hogy mikor szerettél, mikor nem szerettél. Ez azonban az én szerelmemen sohasem változtatott. Én furcsa, magamnak is érthetetlen asszony vagyok. Beléd szerettem ezelőtt tíz évvel és nyomban tisztában voltam vele, hogy ez most már így marad végig egész életemen. Még ha meghaltál volna, Szindbád, akkor sem felejtettelek volna el soha. Miután ilyen szerencsétlenül szerelmes voltam beléd, – hisz gyakran évekig nem láttalak – szükségem volt tehát arra, hogy veled foglalkozzam. Igy tudtam meg minden léptedet, járásodat, valamennyi kalandodat és szerelmedet. Te nem láttál engem, de én mindig láttalak. Még mikor aludtál is, hosszasan elnéztem alvó arcodat, hogy kifürkésszem az álmaidat. Ismerni akartalak, mert hiszen tudtam, hogy nélküled már nem élhetek. – Hm, megvesztegette a cselédeket, – jegyezte meg élesen Szindbád. – Ahhoz már most neked semmi közöd sincs, hogyan tudtam meg e dolgokat. Figyelj ide! Mindjárt meglátod, hogy mindent tudok. Majmunka a szekrényhez lépett és egy kis imakönyvhöz hasonló könyvecskét vett elő. – Ide szoktam felírni azokat a dolgokat, amelyeket nem akarok elfelejteni. Itt van mindjárt 19** junius 21. K. ügyvéd neje, urától különválva él, a Lánchídnál vár. Délután öt óra. A 37-es számu zárt kocsin megérkezik Szindbád, a nő a kocsiba száll. Két óra hosszáig kocsiznak a lefüggönyözött ablakok mellett a hidegkuti uton. Ez a kocsizás minden héten megismétlődik juniustól októberig. Ugyanezen idő alatt hetenkint K. ügyvéd neje, urától különválva minden szerdán délután egy szőke katonatiszttel sétál karonfogva a budai halászbástyán… A hét két délelőttjén madame X. ismert divatárusnő szalonjában tartózkodik, ahol előkelő urak is meg szoktak jelenni. Szindbád talpraugrott. – Hazugság. Az tisztességes nő volt. Majmunka legyintett a kezével, mintha egy legyet hessegetne el. – Fiam, én nem szoktam hazudni. Amit tudok, biztosan tudom. Te halálosan szerelmes voltál ebbe a nőbe. Bizony, eleget sajnáltalak annakidején, de nem akartalak erőszakosan kiábrándítani. Az időre biztam a dolgot. És ime, most itt ülsz ismét mellettem és állítólag szeretsz. De menjünk tovább. 19** május. M. Flóra hivatalnoknő X. nagykereskedő-házban. Kicsiny, molett, barna, kissé kancsalit. Szindbád esténkint hazakiséri és hetek, hónapok multával tudja meghódítani, hogy nyomban el is hagyja. A meghódítás azért tart hónapokig, mert M. Flóra ezen idő alatt halálosan szerelmes a cég egyik utazójába, aki végül mással jegyzi el magát… – Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy – Ördög vagy, Majmunka. Erről a nőről mindig úgy gondolkoztam, mint egy szép, szomoru álomról, amelyben néha felzokog az ember éjszaka, a párnába rejtve arcát. Majmunka rideg, hivatalos hangon folytatta: – Az utazót egy másik utazó váltotta fel. Ennyiből áll Flóra élettörténete. * Egy éjszaka – ősz volt, sőt már télre hajlott, odakünn csendesen havazott – Szindbád felébredt ágyában, mert erős nyomást érzett a szivében. Egy darabig még az álomképek szaladoztak előtte, – amilyent az utóbbi időben rendesen álmodott – női fejek, kalapos, borzas, festett és festetlen fejek; asszonyszemek, lányszemek, amelyek olyanformán voltak reáfüggesztve, mintha Szindbád volna az egyetlen férfi a világon; ruhátlan vállak és lábak harisnyában, magassarku cipőben; majd a nők hosszú sora ingben, akiket Szindbád egykor ismert vagy ismerni vélt; kövér és sovány karok, amelyek mind-mind a nyaka köré kulcsolódtak és a meleg takaró alatt egy nemzedékre való lüktető testű asszonyféle bukfencezett el a szive tájékán… Felébredt és az álomképbeli nők úgy tünedeztek el a félhomályban, mint a lámpás fénye, amelyet téli estén visz keresztűl a havas udvaron a gazdasszony. Még itt-ott, egy falon vagy szalmakazal oldalán megjelenik a lámpás bolygó fénye: egy-egy barna nőcske alakja hintázik a sötétség habjain, aztán a legutolsó, egy fényesszemű és tollaskalapú is eltünik a messziségben, – Szindbád egyedül marad a szívfájásával. És nemsokára ezután bizonyosan kezdi érezni, hogy most mindjárt, talán egy óra mulva meg fog halni. Hamarosan felöltözködött és a kanapéra ült. Eleinte nagyon meg volt ijedve, mert titokban azt hitte, hogy valahogyan elodázhatja ezt a dolgot, bár az utóbbi időben már sulyos beteg volt és a hangja olyan fátyolozott, idegen lett, mintha a szomszéd szobában beszélt volna valamely régi, gyermekkori pajtása. Talán a Bignio-fiu… Szindbád, amint szórakozottan, elgondolkozva beszélgetett az ismerőseivel, titokban mindig a Bignio-fiut hallgatta, aki a szomszédban beszél valahol. – Meg fogok mindjárt halni, – mondta szótagolva a szavakat. – Igen, igen. A Bignio-fiu szólal meg mostan is a szomszédban. Persze csak az első ijedtségében beszélt hangosan Szindbád magányos szobájában, mert lassan mégis csak magához tért, megmerevedett szempilláit szobájában, mert lassan mégis csak magához tért, megmerevedett szempilláit ismét meg tudta mozdítani és a szívgörcs is engedett odabent. Felállott és az erkélyre lépett, ahol vékony hóréteg fedte a nyár ittfelejtett virágosdézsáit. Hajnalodott, a város már elaludt és a feje körül mint hideg fuvalmak lebegtek a láthatatlan hópihék. Egy darabig gondolkozás nélkül bámult a susogó sötétségbe, – aztán egyszerre rövidszárú csizmácskában látta magát, kis bundácskában, amint egy régi templom mellett bandukol a mély hóba taposott gyalogösvényen. Varjak ülnek a torony keresztjén és a fagyos kutról vizeskannával jön egy tarkaruhás, pirosképű asszony. Körülötte az álomképbeli kis város és ő megy, megy a hóban taposott gyalogösvényen… Mire a régi templomot megkerüli, még lát egyet-mást, fehérfüggönyös ablakból egy érett, nagyszemű, kövér asszonyt feléje tekinteni, az asszonynak hajlott az orra és élveteg, torz mosoly az ajkán, mint talán egyszer, egyetlen egyszer látott egy pillanatig valakin, – aztán eltünik a kép és ismét az erkélyen áll, ahol a hólepkék szakadatlanul szállonganak körülötte. És midőn az erkélyről a szobába lépett, még mindig az a gyermekkori, hajlottorru, érett asszony jár az eszében, akit nagyon régen látott, mert szinte már el is felejtette. De most ismét látja, érzi meztelen kövér két karját, duzzadt vállát és barna hátát, amelyen kis árkot vont a kövérség és egy lencse is volt valahol… Fényes, apró körmök voltak a kezén és ezek a fehér körmöcskék egy egykori Szindbádot asszonyi bűbájjal tapogatták. Most a lábánál, majd a homlokán, később a mellén látja a vakító asszonykörmöket. A széles ajk torz mosolyba fordul és sziszegő sóhaj hangzik valahol a feje fölött, mintha egy madár szállott volna keresztül a szobán. A szívgörcsök ismét kopogtattak Szindbád úrnál és ugyanezért elhatározta, hogy megteszi végső előkészületeit a bekövetkezendő halálhoz. Néhány sorban értesítette Majmunkát állapotáról. «Mire reggel lesz, elmegyek.» A fogadói bérszolga busás borravaló reményében vígan, fütyörészve ballagott lefelé a lépcsőkön a levélkével. Talán azt gondolta magában, hogy ismét szerelem következik a numeró 5-ben, mint hajdanában, amikor pezsgőt, teát, cigarettát és patikaszereket hordozott éjszakánkint és az ezüstpénzeket bőven dugdosta a mellénye zsebébe. Szindbád ezalatt elterült a földön, a kopott szőnyegen, mert oda kivánkozott. A két karját széjjelvetette és a szemeit mereven, kétségbeesetten függesztette a lámpásra. Amig azt a két villanykörtét látja, addig nincs baj. Tehát csak nézi, nézi azt a két lámpást, amely annyi női vállon tükröződött hajdanán. nézi azt a két lámpást, amely annyi női vállon tükröződött hajdanán. A lámpás fényében aztán mindaddig nagyon nyugodtan érezte magát, amig az egyik lámpás hirtelen nagyot sóhajtott. Ugyanakkor felnyögött a társa is, mintha egy nagy beteg forgolódna ágyán valahol… Valaha az apja, szép szomoru apja feküdt az ágyon decembervégi éjjelen és az ifju Szindbád két kézzel fogta a kezét. – Az új esztendőt már csak megéli, apám. Új esztendő, új szerencse… A beteg ember bánatos, kétségbeesett szemét felnyitotta. – Azt gondolod? – kérdezte és megcsóválta a fejét. Ugyanakkor Szindbád magában azt gondolta, hogy bár jönne már a gyors halál, hogy az apja megszabadulna kínjaitól. Elmulnának a fájdalmas nyögések, jajok… – A vagyonomat, doktor úr, csak egy hétig élhessek még… Igen, ezt mondta a korán meghalt férfiu és Szindbád most úgy véli, hogy az egyik lámpás ugyanezt mondja a másiknak. Még egy gömbölyű, fehér női testrész villan meg a tekintete előtt, mint egy alabástrom gömb. És a kékes-fekete árnyék a gömbön is láthatóvá válik, ugyanakkor kedves, sokszor érzett illatok borongják körül Szindbád fejét. Nemsokára megérkezett Majmunka és kezével gondosan lenyomkodta Szindbád szempilláit. * Szindbád fagyöngy lett. Egy gyöngy a rózsafüzérben, amelyet egy idős apáca viselt derekán és így sokáig meglehetősen unalmas élete volt. Most már sajnálta, hogy nem választott másféle foglalkozást abban az osztályozó hivatalban, ahol halála után minden embernek kiadják a másvilági teendőket. Szindbád a foglalkozásokon végigtekintve, három hivatalon akadt meg a szeme, ahol véleménye szerint dologtalanul, csendben élheti napjait. Az ólomkatonaság volt az egyik hivatal. Igen, pláne elveszett ólomkatonának lenni egy félhomályos padláson! Ennél különbet igazán nem kivánhat magának egy nyugállomány után kivánkozó férfiu. Szindbád már csaknem felcsapott ólomkatonának, amikor a hivatal ajtaján egy szürkeszakállu, fájdalmas arcu aranymíves lépkedett be, a halántékán lőtt sebtől eredő lyuk. Öngyilkos lett az asszonyok miatt, miután a boltját az asszonyok miatt kifosztotta. Szindbádnak megesett a szive a búbánatos szemű férfiucskán; magában azt gondolta, hogy odafönt valóban ilyenek azok az emberek, akiket a nők megcsalnak, meglopnak, megrugnak és akire kiváncsiak, hogy mikor lövi magát fejbe az ablak alatt, – lemondott tehát a katonai pályáról az aranymíves javára. A foglalkozások közül nem nagyon idegenkedett a kontyfésű pályától sem. De az ember sohasem tudhatja előre, hogy hová kerűl fésű alakjában. Talán éppen egy rossz és céda nő hajába. Akkor szinte mindegy volt, hogy életben marad Szindbád továbbra is. Ezért lett fagyöngy a rózsafüzérben. Itt sok dologra nem volt kilátás, aztán nagyon rossz helyre nem is kerűlhet, asszonykéz tapogatja és ez némely embernek még a halála után is jól esik. Sajnos, a nővér, aki a rózsafüzért derekán viselte, már idősebb volt ahhoz, hogy valamely érdekesebb imádságot mormoljon, miközben a fagyönggyé válott Szindbádot morzsolja ujjai között. Hétköznapi imák és kérések peregtek át Szindbádon. Egyszer jobb emésztésért, máskor az álmatlanság ellen, majd a főnöknő szigorusága ellen, csak egyetlen egyszer volt valamely rejtett célzás bizonyos Ferenc atyáról. Szindbád felfigyelt: ejnye, tán csak nem? – gondolta a fagyöngy. Nem, nem, Ferenc atya a szent, öreg ember volt, aki erősen meghült az éjféli misén és betegen feküdt a plébánián. Ennyi jóság és áhitat közepette Szindbád elunta magát és fájdalmasan konstatálta, hogy nem született kegyes célokra és ha így megy tovább, sohasem kerűl abba a kellemes helyzetbe, hogy levezekelje büneit. Most már gyakran sajnálta, hogy nem lett ólomkatona. Ki tudja, ki tudhatná, miféle kalandjai lehetnek egy ólomkatonának? De már lett volna fésű is az utca lányának hajában, csak ezt a kegyes foglalkozást unta. Egy napon utazni mentek a fagyöngy és a nővér. Kövér lovaktól vont széles, bőrfedelű hintón gurúltak ki a zárda kapuján, majd vonatra ültek, természetesen a női szakaszba, ahol Szindbádnak és a nővérnek alkalma volt megismerkedni két öreg asszonysággal, akik tömérdek vasuti szerencsétlenségről tudtak. Csak akkor kezdett érdekessé válni a beszélgetés, amidőn az egyik öreg dáma kikottyantotta, hogy ő nem tudna szentéletű nővér lenni, mert férfi nélkül nem élhet… «Az én öregem nagyon derék ember!» – mondta elpirulva és büszkén. Az apáca lesütötte a szemét és később a dáma öregének évei, külseje és szokása után tudakozódott. Szindbád csupán ennyit jegyzett meg a válaszokból, amelyek a dáma öregének a szokásaira vonatkoztak: az öreg, ha megivott egy-két pohár bort, még a padlásra is utánamegy az embernek, ahol a mult héten ruhát akasztott szárítás végett az elbeszélő. Midőn a másik öreg dáma is közbeszólott volna, hogy az ő boldogult ura mily hőstetteket követett el, a vonat az állomásra ért, leszállottak és Szindbád egyszerre úgy érezte, hogy megszabadul a kegyes nővér oldaláról, ahol már csaknem kopottá dörzsölte azt a szoknyát, mert csak fagyöngy volt. Egy jótékony baleset elválasztotta őket egymástól. Szindbád a sinek közé gurúlt, vonatok mentek el felette, tüzes hamut lapátolt a fűtő és egy zsíros papiros is kerűlt a szomszédságába, amelyben lerágott kacsacsont volt. A kellemetlen szomszéd sokáig próbálkozott a bemutatkozással, de Szindbád alvást szinlelt, mig az éj leszállt és sikerült észrevétlenül elszökni a vasuti sinek mentéről, be a városba, amely egyszerre ismerős lett előtte. Hopp, ez az a város, amelyben nem sokkal halála előtt megfordult, – ejnye, hogy az alagutat nem vette észre, amely az állomást megelőzi. Kis hegyi város ez, ahol jókedvű aranybányászok laknak. Napközben aranyat keres a város apraja- nagyja a hegyek között, midőn a kis törpék szellőztetik a hegyet és az ablakokat nyitva felejtik az aranyat őrző szobákon. Itt jár a polgármester, a pap, a tanító. De mire leszáll az este, kivilágítják a várost és vigadni kezdenek az emberek. Azt mondják: sose halunk meg, van elég arany a hegyekben. – Az ének cseng, a zene zeng, a poharak zörögnek és a nők úgy nevetnek, mintha csiklandoznák őket. Egy ismerőse volt itt Szindbádnak, aki férjhez ment az aranybányászhoz. Az ismerőssel, bizonyos Paulával csak akkor kezdődött volna az egész regény, amikor az aranybányász Pestre jött és azt kérdezte a Paula szüleitől: hogy ez a lány, megveszem. Paula titkon megcsókolta Szindbádot és fülébe súgta: ha majd egyszer már öreg asszony leszek, ha majd meguntam az uram, ha még mindig tetszeni fog nekem, – akkor eljöhet utánam, hozzám. Igy kerűlt Szindbád az aranyvárosba, a bányászné megmutatta az ékszereit, az ezerforintos bundáját, a póni-fogatát. Pardon, mondta Szindbád, még korán jöttem. Eltávozott és krétával keresztet huzott a kapura, hogy el ne tévessze a házat, ha majd egyszer ujra erre jár. De meghalt közben… Fagyöngy lett. De a kaput mégis megtalálta és ott ült csakhamar a bányászné szobájában. A bányászné a tükör előtt ült és a haját fésűlte. Hosszú aranyszőke haja volt és a fésű olyan lágyan járt a hajban, mint a csónak úszik a tó vizén. Járt-kelt a fésű és természetesen ezen idő alatt ő volt a legbüszkébb az egész házban, pedig csak táncmester volt azelőtt egy pesti külvárosban. «Én is lehettem volna fésű» – gondolta Szindbád, de aztán igyekezett észrevétlenül maradni. A fésű mindjobban ragyogott a büszkeségtől, a tükrös szekrény és a selyemhuzatu ágy nagy boszuságára. Mert selyemből volt az ágy, amilyenben csak királynék és aranybányásznék hálnak. A hálószoba levegőjében jó illatok lengedeztek. Szindbád kinyujtózkodott – már amennyire egy gyöngy ezt megteheti – és magában azt gondolta, hogy milyen szamár is volt, hogy már régen el nem szökött a régi gazdájától. Az asszony a fésülködés után levetkőzött. Olyan lett, mint egy hófehér álom. Tett-vett a szobában, egy selyemszoknyát gondosan megsimogatott, amely a szék támlájára volt dobva, aztán sóhajtott és eltünt a selyemágyban. Lecsavarta a lámpát. Duna mentén. Szindbád egyszer magányosan, barát nélkül élt egy kis faluban a Duna mentén és megbomlott agyvelejét, zúgva kalapálgató szivét gyógyította. Idegen embereknél lakott és egy árnyékos veranda volt az a hely, ahol lábát kinyújthatta. (A parasztház szobájába szinte négykézláb kellett bemennie.) Itt élt elhagyatva, a verandáról a nagy Dunát nézte, amely olyan széles volt e helyen, mint egy tó. A túlsó parton esténkint egy lámpa égett a víz felett és fehér sugarakat küldött a fekete vízre. Nappal kormos vontatóhajók vonultak a nagy vizen, meg-megálltak, horgonyt vetettek és a kis piros-fehér zászlócska olyanformán lengett Szindbád felé, mintha éppen az ő tiszteletére állottak volna meg a hajók a kis falu alatt. (Szindbád ilyenkor egy harcsabajuszu és hallgatag kormányosra gondolt, aki ott pipázik valahol az állati hangon bőgő vontatóhajó farán, míg a felesége az ingét mossa a csónakban.) Délután a bécsi hajó szelte át a vizet és a potrohos hajó olyan méltóságteljesen evickélt tova, mint egy kövér pap. A kémények gőgösen füstölögtek, a kerekek hűségesen és komolyan lapátolták a vizet, míg a fedélzeten fehérabroszos asztalok látszottak, ahol kövér idegenek sonkát esznek és hozzá jégbehűtött sört isznak; a korlát mellett szines ruháju asszonyok és leányok állnak, nagy szalmakalappal a fejükön és kis zsebkendőiket Szindbád felé lobogtatják. (Ilyenkor Szindbád fehérnadrágos és aranyos sapkáju hajóstiszt szeretett volna lenni. Hófehér cipőben ábrándos lépésekkel megy végig a fedélzeten és hódító pillantásokat vet a nyersselyemruhás, nagyszemű román asszonyokra.) Aztán a bécsi hajó eltűnt a folyó kanyarulatánál és Szindbáddal csak a romok maradtak, amelyek a túlsó part hegyeiről integettek. A hegyen hajdan királyok laktak és a fák még nem nőtték be teljesen az utat, amerre a királyok (biborpalástban és nagy sarkantyus csizmában) a lovagokkal és az udvarhölgyekkel a várba felmentek. A nők hosszuderekú ruhát és arannyal himzett bársonyszoknyát viseltek. Csizmát hordtak, mert gyakran lóra ültek és göndörhajú ifjakkal nyargalásztak a lapos partokon. Bár a Duna a hegy lábát nyaldossa, a nők nem igen fürödtek, mert az még nem volt divat abban az időben. (Szindbád gyóntatóbarát óhajtott lenni a vártemplomban és fehér kendőt nyomva szemére, kihallgatni a nők gyónásait, amelyek bizonyára őszintébbek voltak akkoriban, mint manapság. Hisz a pokol sokkal közelebb esett a földhöz. A gyóntatóbarát csak egyet mordult és már megjelent az ajtóban az ördög. Szindbád Nagy Lajos király nejét szerette volna gyóntatni nagyhétben a vár kápolnájában…) Azután este lett. Azután este lett. A hegyek, erdők, régi királyi lakok és pirostetejü parasztházak eltünedeztek a leereszkedő sötétségben, egy csónak sokáig látszott a régi ezüsthöz hasonlatos Duna hátán, a csónakban fehérruhás nők ültek és egy kibontott hosszu fehér fátyolt lebegtettek a viz felett, majd megjelent a rév lámpása a túlsó parti sötétségben és erre csend lett a nagy Dunán. A habok láthatatlanul, álmodozva suhantak tova és elvitték hirét Szindbádnak a messzi tengerekre, amint búbánatosan üldögél egy kis faluban, egy rozzant verandán. (Mire a habok messzire érnek, – gondolta Szindbád – elérkeznek egy messzi tartományba, idegen országba, ahol egy kis falu alatt feketeszemü, domboru keleti asszony füröszti fehér, gömbölyü térdeit a Duna hullámaiban. A hűs habokból egyszerre meleg áramlat támad és a meleg hullámok körülfolydogálják a fehér lábakat. Ezek azok a hullámok, amelyekre a hegyek között Szindbád vágyakozó szeme tapadt.) – Aztán éjszaka lett és ekkor megérkeztek végre Szindbád barátai, – a magas töltésen tovarohanó vonatok… A magányosan, elhagyottan élő Szindbád verandájáról arra a magas vasuti töltésre látott, amely ott huzódott keresztül a falucska közepén és a töltésen naponta százötven vonat elrohant. Napközben a mozdonyok mulattatták Szindbádot. A nagy fekete gépek, amelyek gyors kerekeiken sietve gurúltak tova, idővel élő lények alakjában jelentkeztek a Szindbád képzeletében. Voltak közöttük hatalmas, haragos és gőgös fajták, amelyek csupán kötelességtudásból vetődtek erre a tájra. A gyorsvonatok amerikai tipusu szörnyei egy-két füstfelhőt pöffentettek a kis falucskára, aztán eltüntek. A kis cilinderkalapok sebesen szaladnak el a fák teteje felett, a nagy kerekek olyan gyorsan forogtak, mintha ma volna az utolsó napjuk és a vashíd tiszteletteljesen, röviden zörrent meg, mintha egy nagyon tisztelt, ismert, nagyrabecsült látogató lépne a tájra, akit már nem szükséges hosszasan bejelenteni. «I. e.» mondta a vashíd és a Buffalo- mozdony átrepült a kis falun, hogy a következő percben már csak a hegyek közül hangozzék vissza lihegő futása. Nyurga távirópóznák ijedten, szinte csodálkozva bámultak a kocsisor után, ahol finom nők és urak álltak az ablakokban, az étkezőkocsi csillogó üvegtáblái mögött fehér abroszok és borospalackok villannak meg, a szakács fehér sapkában néz ki a tájra és a mozdony hídján komolyon és megfontoltan áll a kormos fütő. A hosszu kocsik sietve futnak céljaik felé és egy úr a kezét fogja egy úrnőnek az utolsó kocsi folyosóján. (Szindbád természetesen nászutas szeretett volna lenni, aki a zöld pamlagon most néz először komolyan egy fiatal leány szemében, de az ajtón diszkréten kopog a fehérkabátos pincér: az ebéd tálalva van…) Majd köhögve és már messziről zörögve bukkan fel a kanyarulatnál a személyvonat vastag kéménye és sűrün ontja fekete füstjét a tájra. Hö-hö-hö… mondja a mozdony, amint átgurúl a vashídon és a mozdonyvezető kék zubbonyában, kormos sapkájában a mozdony ablakába könyökölve, elgondolkozva néz előre a sineken. A gőz fehéren, sisteregve repked a kerekeknél és a mozdonynak olyan kürtője van, mint egy adóhivatalnoknak ujév napján, midőn főnökéhez tisztelegni megy. A kopottas, poros személyszállító kocsik fáradt egykedvüséggel sorakoznak egymásután, de odabent az ablakok mögött víg élet van, kerekszemü gyerekek bámészkodnak a falura, a bőrkanapékon füző nélkül ülnek kövérkés mamák és kiterített szalvétán sonkacsontot esznek. A férfiak ingujjban és hangosan nevetgélve, vidám dolgokat mondogatnak az asszonyoknak, egy kopasz ember éppen a függönyt ereszti le gondosan, mig a vonat végéről víg énekszó hangzik. Fiatal parasztlányok énekelnek karban és a legények félrecsapják virágos kalapjukat, a harmadik osztályu kocsik közepén álldogálva. A kalauzok kipedrett bajuszu, jókedvü szemü fiatalemberek, akik vidáman kiáltják az állomás nevét, miközben katonásan tisztelegnek egy feketeruhás, fehérharisnyás és kövérkés özvegyasszonyka felé, aki megelégedett mosolygással, lassan ereszkedik le a magas lépcsőkön. A széltől megborzolt haju leányok – talán utazgató nevelőnők vagy tanítónők, akik végre kineveztetvén, messzi állomásukra igyekeznek – világos bluzban, könyökig meztelen karral kihajolnak az elmenő vonat ablakából és kacéran forgatják vidor tekintetüket az állomáson ődöngő Szindbád felé. Egy kukoricanadrágos, izzadt férfi keresztülhajol a lányok gömbölykés vállán, mire egy sovány, magas leány a karjába csíp. A vonat tovább halad, egy pajkos parasztmenyecske felcsípi a szoknyáját és úgy mutatkozik Szindbádnak a harmadik osztályról és a vállas kalauzok hetykén állnak meg a lépcsőkön… (Szindbádunk vasuti kalauz szeretett volna ekkor lenni; midőn is fehér keztyüben lépne be a női osztályba, ahol a meleg miatt kibontott ruhában üldögél egy lesütött szemü menyecske, aki körülményesen tudakozódna a vonatok érkezéséről, indulásáról és a kalauz csendesen bezárná az ajtót maga mögött…) És éjjel, midőn halkan, szinte zajtalanul suhan át az expresszvonat a magas töltésen, a mozdony röpülni látszik jól megkent kerekein, mig a lámpások hosszu fénysávot vetnek előre a sinekre, a kocsik tompán görögnek és a nyitott ablakok mögött sajátságos arcu és tekintetü külföldi nők vetkeződnek a hálófülkékben és becsületrendjelvényes urak ujságlepedőt olvasnak az étkezőkocsiban, a kőszénfüst szagán keresztül, megérezni a havanna és parfüm illatát: ekkor Szindbád fekete bajuszu és Henry-szakállas hálókocsi-ellenőr volt, aki aranyos sapkájában előkelő nyugalommal nyit be a hálófülkébe és a szundikáló szép román asszonytól hüvösen, de finomkodva megkérdezi: «Asszonyom, nem parancsol még valamit?» És az expressz-vonat tompán gördül tova a sineken, mig az elmaradozó kis parasztházakban eloltják a mécsest és nyugalomra tér a házigazda feleségével… Valahol messze, az éjben lámpácskáival haloványan pislogva huzódik tova egy bús tehervonat, a mozdonyon szemébe huzott sapkával ül a gépész és hosszu füstöket szí pipájából… Nem, a tehervonatra már nem igen gondolt Szindbád, midőn így élt egy nyáron a Duna mentén. Szindbád és a szinésznő. Történt egyszer, hogy Szindbád tengelyen utazott… Késő éjszakára járt és a teli hold köpenyegalakú esőfelhők mögött bujdosott. Szindbád hallgatagon ült a kocsiderékban és a fuvarosa vállát bámulta. Néha a szél is végigsüvöltött a tájon, őszre hajlott és Szindbád szerfelett csodálkozott magában, hogy ebbe a kalandba keveredett. Vajjon miért kell neki éjszaka, mocsaras tájon, nedves szélben az országúton utazgatni, amikor nyugodtan aludhatna ágyában? – Ez az eset így esett: Szindbád – akkor még csak száz esztendős fiatalember volt – falura költözött egy barátja meghivására. Szindbád mindig szerette a régi falusi házakat, ahol a falakról apja és nagyapja kortársai nézegetnek alá. A vén kályhák mellett üldögélve nagyanyja meséi jutottak eszébe, mig a hegyeslábu varóasztalka mellett szomorúszemű, szép édesanyja ül és fehér vásznat varrogat a pirosló alkonyatban. – A cselédek mintha ugyanazok volnának, akik gyermekkorában körülötte forgolódtak. A vén hajdú szakasztott János bácsi. Kár, hogy Miskának hívják. Ám azért bizonyos, hogy rokona, vagy valami leszármazottja a hajdani János bácsinak, hisz a magyar urasági hajdúk mind egy nemzetségből valók. A házigazda mulatós, víg cimbora, bizonyos Kápolnai. Reggel lóra ül, megjárja a határt és délben jóízűen ebédel. Itt van a kántor is – a gyermekkori kántor… Az asztalvégen ül és beborozva virágos dikciókat mond a háznépre, ha engedelem adódik. A kéményen gólyafészek és a házőrző komondort Tiszának hívják… Szindbád sokszor elgondolkozott magában, hogy egy egész, elmultnak hitt világ feltámadt előtte. Mintha századokról századokra semmi sem változnék a magyar vidéki életben. Az emberek kicserélődnek, de ugyanolyanok ülnek helyükbe. Mintha csak egy furcsa tréfa volna a születés, a halál, a menyegző. Az ősök ülnek most is az asztalnál. Asszonyban, gyermekben ismétlődnek. A szélkakas forog a háztetőn, az eső, a vihar éppen úgy beköszönt, mint százesztendő előtt és sem a nyugatról közeledő felhő, sem a messze elterülő mező nem látszik tudomást venni, hogy nem a százesztendő előtti ember ül az ablaknál. A hó leesik, a kályhákban ropog az erdei fa. A mostani házigazda éppen úgy dörzsölgeti össze a kezét a kandalló előtt, mint az ősapja. Egészen bizonyos tehát, hogy a falon függő, festett nagyapák és ősapák nem mentek el innen. Tavasszal az eleven házigazda háta mögé állanak és a fülébe súgják: repcét vess a Kállás mezőbe… És aztán úgy is történik. Asszony is volt a háznál. Fiatal, halovány, csendes asszony. De Szindbád nagyon jól tudta, hogy a fehér, vérszegény menyecskékből egykor pirosképű, domború kebelű asszonyságok lesznek, mert hisz a nagyanyjuk is ilyen volt. És bizony képen teremtik a bérest, ha arra okot szolgáltatott. Majd ősz fejjel táncolnak az unokájuk lakodalmán és aztán a falra költöznek, arany rámába, olajba föstve, hogy onnan figyeljék az utánuk következő asszonyok sorát, örömét és bánatát. A vendég Szindbád tehát nem sokat törődött a háziasszony szomorúságával, haloványságával. Még nem volt gyermeke és ugyanazért mindig gyermekfőkötőket hímzett. Etelkának hívták és észrevétlenül szokott eltünni az ivóasztaltól, amikor arra került a sor, hogy a kántor csiklandós adomáit elbeszélje. A kántor, aki hűségesen ivott, a mulatság végén mégis csak a cselédek gondjára maradt, akik aztán hazavezették. Egy ilyen alkalommal így szólott a házigazda vendégéhez: – Etelkát holnap próbának vetem alá. Estére a városba megyünk, a szinházba… Szindbád elgondolkozva szivta szivarját és csendesen kérdezte: – Talán szinésznő volt a feleséged? Kápolnai megcsóválta a fejét. – Nem egészen, csak úgy félig-meddig. A szülei nagyratörő, bolondos emberek, elvégeztették vele a szinésziskolát. Gondolták, a szinpadon hamarább férjhez megy. Aztán én mégis egy majálison ismerkedtem meg vele. Sohasem láttam szinpadon. – Hát aztán hogy volt tovább? – Sokáig nem akart a feleségem lenni, mert borzasztóan vágyakozott a szinpad után. Persze, erről hallani sem akartam. Félrevezették. Azt mondták, hogy tehetsége van. Világhírű primadonna lesz belőle. – Aztán mégis a feleséged lett? – Aztán mégis a feleséged lett? – Igen, mert megigértem neki, hogy amelyik napon nem akar tovább a feleségem lenni, elmehet szinésznőnek. Én nem tartom vissza. Szindbád nagyot szivott a szivarján. Körülnézett az enyhe, nyári éjbe borult falusi házon. A szél csendesen bujdosott a vadszőlő levelei között. – Azt tanácsolom, hogy ne vesd alá a próbának. Maradjatok holnap itthon. Kápolnai vállat vont. – Már nem lehet. Megigértem neki. Másnap este Szindbád a kántorba annyi bort öntött, hogy az magánkivül menekült el a házból, éjfél lett és a háziak még mindig nem érkeztek meg. Szindbád elgondolkozva ült a verandán. Tudta, hogy a városban a szinészek a Rip van Winklét játszták ma este. Unalmában végiggondolt az operetten, a szinésznőkön, akiket valaha Lisbeth tarlatánszoknyácskájában a lámpák előtt látott. Látta ujra a kecses bokákat és mosolygó szemeket. A messziségből, mint egy éji lepke röpködése, a fülébe szűrődött a kardal: Sziklautakon – vezet el a nyom… Gyorsan hajtó kocsi kerekeinek a pergése hallatszott az útról, megjött Kápolnai a feleségével a szinházból. A házigazdának feltünően rossz kedve volt, de az Etelka arca piros volt és a szeme úgy ráragyogott Szindbádra, hogy az szinte meglepetten lépett hátra. A férjét kétszer-háromszor megcsókolta, mielőtt szobájába vonult volna. – Köszönöm, – ismételgette hálásan. Kápolnai elkeseredve hajtott fel egy pohár bort. – Igazad volt, – mondta torkát köszörülve – kissé korai volt a próba. Még csak két éve a feleségem. – Nos, hogy viselkedett? – A lehető legfurcsábban. A szinházban nyomban felfedezett ismerősöket. A nézőtéren ülő szinésznőket és szinészeket. Előbb a páholyba csődítette őket, majd elment velük a szinpadra, vizitelni a primadonnához. Egy kopott, koravén komédiás arra emlékeztette, hogy milyen nagyszerű idők voltak azok, midőn az iskolában együtt játszottak. A pohos, sandaszemű igazgató felbőszítő arcátlansággal hazudta, hogy Etelka egykori szerződése még most is a fiókjában hever. Ráparancsoltam, hogy nyomban adja vissza a szerződést. A gazember nevetve jelentette ki, hogy nem adja, hátha szükség lesz rá még valamikor. Szinész! Tudod mi van ebben a szóban? Minden ami aljasság, rosszaság, léhaság. És a szinészek között jól érezte magát az én feleségem. Szindbád hümmögött, nemsokára jóéjszakát kivánt. És másnap nem is csodálkozott, hogy Kápolnai és a felesége feldúlt arccal ülnek az ebédnél. Délután hangos pörlekedést hallott. Egy pár nap mulva alkonyattal a mezőkön sétált, csak estére érkezett haza. A verandán Kápolnai kezébe rejtett arccal ült. – Etelka elment szinésznőnek, – mondta csendesen, fojtott hangon. * Igy történt, hogy Szindbád éjszaka utazott, fuvaros-szekéren (a hintó Etelkát vitte el) felkeresni az asszonyt és visszatérésre birni. A hűvös éjszakai szél ellen mindenféle bolondos gondolatokkal védekezett. Többek között arra gondolt, hogy a szerelmes Kápolnai egyszer szintén felcsap szinésznek, hogy együtt pályázzon a feleségével, ha az asszony vonakodna visszatérni. Igen jól állana rajta a lakkcsizma és a tollas-föveg. Előbb tán a karban énekelne és onnan lesné égő szemmel, hogy a felesége a nézőtérrel kacérkodik. Reggel volt, amikor egy nagyon kis vidéki városba érkezett. A házak még félig aludtak és a kapuk előtt fésületlen asszonyok mondták el egymásnak álmaikat. Egy hosszú-hosszú utcán döcögött végig a kocsi; az uton mély sár volt de a sárban alattomos kövek leskelődtek a kerekekre. Mintha a vidékiek tiszteletére helyezték volna a köveket az útra a városka lakosai. Egy tanítóforma ember összefont karral ballagott az iskola felé, majd egy péklegény fütyült hegyesen, hogy hangzott belé az utca. A torony szinte álmából felébredve, ködös fejjel hunyorgatta szemét a hosszú utca végén. A kertekben frissen, zölden mutatkoztak a vetemények. Csak a jegenyefák álldogáltak elkeseredett mozdulatlansággal az utcasoron, mint akiknek már minden mindegy. Egy-egy lehullajtott levelük Szindbád kocsijába esett. lehullajtott levelük Szindbád kocsijába esett. A fogadó az «Arany Elefánthoz» volt címezve és olyan sötét, szomorú volt, mintha valami régi angol regényből vágták volna ki. A fogadós, egy gyanakvó, szakállas zsidó tetőtől talpig végignézett Szindbádon. Szindbád az asszonyról tudakozódott. – Utazó az úr? – kérdezte a fogadós. – Nem. – Azért, – felelt fenyegetőleg az «Arany Elefánt» tulajdonosa. – Mert nekem hiába is mondta volna. Nincsenek kofferjei. Tehát nincs engedmény sem a szoba áránál. Szindbád ismét az asszony iránt érdeklődött. – Nálam semmiféle asszonyság nem szokott lenni, – felelt a fogadós és egy veszedelmes, girbe-görbe lépcsőn az emeletre vezette Szindbádot. A szoba dohos volt, alacsony volt és Szindbád ijedten nézte az ágyat. A falon végre felfedezett egy képet. A felséges királyi ház tagjai függtek ott. Szindbád a főhercegekkel társalogva, lassan lehunyta fáradt szemét. Délután, mikor az utcára lépett, az «Arany Elefánt» tömlöc-szinű falán egy rikítóan piros cédulát fedezett fel. A szintársulat a városba érkezett és estére a Elefánt nagytermében játszik. A nagyérdemű közönség pártfogását kéri Dunai Döme szinigazgató. – Ez az! – kiáltott fel Szindbád. – Itt van Etelka. Egy darabig a kávéházban leskelődött, de csakhamar megunta a köpködő és pipázó vendégeket. Bolyongott a városban, a kirakatokat nézegette, amelyek olyan régiek voltak, mintha már Szindbád gyermekkora óta csalogatnák a vevőket. A fotografus bódéja előtt gyönyörködött a helybeli tűzoltó- főparancsnok arcképében. A cukrászda mályvaszinű függönyei mögött egy barna, nagyszemű és apró bajuszkájú asszonykát fedezett fel, amint fehér kötényben a krémes béleseket rendezgette. Besietett nyomban a citrom- és vaniliaszagú boltocskába és hevesen ismerkedni kezdett a barna nőcskével, aki eleinte ijedten nézegette a sohasem látott idegent. Később megvallotta, hogy Irmának hívják… De Szindbádnak akkorára az üldözött Kápolnainé jutott az eszébe, gyorsan fizetett és már el is ment, pedig szivesebben a cukrászdában maradt volna. Céltalanúl őgyelgett tovább a városkában, sétálgató vidéki asszonyok és lányok szokás szerint kuncogva nevetgéltek a zsebkendőjükbe és meggyorsították a lépteiket, midőn Szindbád mellett elhaladtak. Egy öreg, hivatalnok külsejű ember ellenséges szemmel vizsgálta Szindbád lakk-cipőjét. Majd egy borbély-bolt előtt a vörhenyeges bajuszu gazda hangosan mondta a legényeinek, hogy az idegen úrnak a haja hátul szépen van nyírva… S így este lett. Szindbád elfoglalta helyét az első sorban és kissé izgatottan várta, hogy a függönyt fölhuzzák. Lassan megtelt a terem… És a harmadik jelenetnél, miközben egy zongora rekedt hangon megszólalt, a dobogóra kilépett Etelka. Igen, igen: rózsaszínű trikó volt rajta és félcipője még az otthoni. Piros az arca a festéktől és kis kard van az oldalán. Gyönge hangon énekelve jött elő a szinfalak közül és halkan, szivére szorított kézzel énekelt valamely dalt. Szindbád látta fátyolos, ijedt tekintetét. A nézőtérről megszólalt egy vastag hang: – Hangosabban kisasszony. Morajlás, zúgás, pisszegés, «csendet!» kiáltások hangzanak fel nyomban. Az ének elakad és Etelka ijedten, könybeborult szemmel áll a dobogón. Reszket mind a két keze. Szindbád hatalmasan összeüti a két tenyerét az első sorban. Mások is tapsolnak és hangosan kiabál valaki hátul. Az asszony tekintete most Szindbádra téved. Elsápad a homloka és a tekintete olyan lesz, mint a meglőtt őzé. Egy parókás szinész siet elő a szinfalak közül. Karját nyújtja Etelkának és miközben elvezeti, a nézőtér felé kiált: – A kisasszony rosszul lett. A zongorát két kézzel veri a karmester, lassan csillapodik a nézőtéri susogás, hogy helyet adjon a kacagásnak, mert a kövér komikus most négykézlábra ereszkedve jön be a szinre… *
Enter the password to open this PDF file:
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-