Tartalom Előszó .................................................................................................................... 3 1. A keresztény szabadság nyomában ................................................................... 9 2. Isten csatornája ................................................................................................ 16 3. A központosított tekintély ............................................................................... 33 4. A visszatérő minta ........................................................................................... 60 5. A hű és értelmes rabszolga ........................................................................... 105 6. Megmentés hit által, nem pedig cselekedetek által ....................................... 149 7. Házról házra .................................................................................................. 172 8. A legalizmus – a keresztény szabadság ellensége ........................................ 199 9. Vér és élet, törvény és szeretet ...................................................................... 244 10. A nyáj pásztorai .......................................................................................... 267 11. A kiközösítéssel való visszaélés ................................................................. 298 12. Indoktrináció és alárendeltség ..................................................................... 335 13. Érvelés és manipuláció ............................................................................... 369 14. Nép az ő nevének ........................................................................................ 416 15. A jó hír nagyszerűsége ................................................................................ 447 16. Vonzó ígéret, amely nem teljesült .............................................................. 474 17. A keresztény szabadság kihívása ................................................................ 528 18. Szabad emberek gyülekezete ...................................................................... 565 Utószó ............................................................................................................... 602 Függelék ............................................................................................................ 620 Előszó 3 Előszó TÖBB ÉV telt el azóta, hogy lemondtam Jehova Tanúi Vezető Testületében betöltött tisztségemről. Ez a testület nemzetközi szinten irányítja és ellenőrzi ennek a vallási mozgalomnak a több millió tagja által gyakorolt imádatot, sőt figyelemre méltó mértékben a gondolkodásukat, a beszédmódjukat és magát az életüket is. Lemondásom előzményeit és az azt követő eseményeket, amelyek végül a mozgalomból való kiközösítésemhez vezettek, már részletesen ismertettem korábbi könyvemben, a Lelkiismereti válság című műben. A könyv eredeti, 1983-as kiadása ezekkel a szavakkal zárult: Hálás vagyok, hogy hozzáférhetővé tehettem olyan információkat, amelyek megismeréséhez véleményem szerint másoknak is joguk van. Sok mindent el lehetne még mondani, sőt talán el is kellene mondani ahhoz, hogy teljes képet kapjunk. De akár lehetővé teszi az idő, az élet és a körülmények, hogy mindezt elmondjam, akár nem, megelégszem azzal, hogy a most elmondottak következményeit Isten kezébe helyezem. Akkor 61 éves voltam. Az azóta eltelt két évtizedben levelek és telefonhívások ezreit kaptam a világ minden tájáról. Sokan, akik kapcsolatba léptek velem, korábban Jehova Tanúi voltak; csaknem ugyanennyien még mindig a szervezethez tartoztak. A szervezeti hierarchia szinte minden szintjéről megkerestek. Olyan személyek írtak vagy telefonáltak, akik korábban úttörőként, különleges úttörőként, misszionáriusként, kisegítőszolgaként, vénként, városfelvigyázóként, körzetfelvigyázóként, kerületfelvigyázóként vagy a fiókbizottság koordinátoraként szolgáltak, s némelyikük még a kapcsolatfelvétel idején is ilyen megbízatást látott el. A levelet írók vagy telefonálók közül több százan dolgoztak valamikor az Őrtorony Társulat brooklyni főhivatalában vagy más országok fiókhivatalaiban, illetve szolgáltak külföldön misszionáriusként. A következőkben idézek néhányat a hozzám érkezett levelekből. Ezzel nem magamat kívánom dicsérni, hanem szeretném megmutatni, milyen aggodalmakat fogalmaztak meg az íróik, milyen megközelítés talált náluk kedvező fogadtatásra, és mindez milyen szívbéli tulajdonságaikról tanúskodott. Ezek a visszajelzések összességükben egyértelművé tették, hogy a Lelkiismereti válság című könyvben közölt információk valós szükségletet elégítettek ki. A Vezető Testület tanácskozásait, a tanítások kialakításának és a döntések meghozatalának módját, valamint azoknak az írásos anyagoknak az elkészítését, amelyekből valamennyi tag szellemi eledelt merít, a titkolózás leple fedi. Sok Tanút, köztük véneket és más felelős tisztséget betöltő személyeket is komoly kérdések foglalkoztattak, de nehezen tudták „összerakni a kirakós darabjait”. A Lelkiismereti válság addig elérhetetlen tényeket ismertetett meg velük. Ezek nyilvánvalóan „ kata lizátorként” működtek: összekapcsolták a szervezeten belül észlelt problémák egyes elemeit, és segítettek megérteni, miért léteznek ezek a problémák. Az információk sokukat megszabadították attól a hamis bűntudattól, amelyet az a felfogás keltett bennük, hogy Istent csak egy A keresztény szabadság nyomában 4 szervezeten, nevezetesen az Őrtorony-szervezeten keresztül szolgálhatják. Segítettek eloszlatni azt az érzést is, hogy elszakadtak Istentől pusztán azért, mert a szervezet megszakította velük a kapcsolatot, vagy ők maguk távoztak onnan. Jól szemlélteti ezt annak az ausztrál férfinak a levele, aki a feleségével együtt negyven éven át igen tevékenyen részt vett az Őrtorony-szervezet életében. Mivel bizonyos tantételeket és szervezeti eljárásokat már nem tudtak elfogadni, 1984- ben „elkülönültnek” nyilvánították őket. A férfi ezt írta: A családom tagjai kértek meg, hogy írjak Önnek, és fejezzem ki mélységes hálájukat azért az óriási segítségért, amelyet a Lelkiismereti válság mindannyiunknak nyújtott. Segített tisztázni és alaposabban megérteni azokat a kérdéseket, amelyek évek óta aggasztottak és gyötörtek bennünket. Mivel a fiam és a felesége megértően viszonyultak az álláspontunkhoz [ahhoz, hogy már nem álltunk kapcsolatban a szervezettel], 1986-ban kiközösítették őket a mozgalomból... Ez a könyv jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy családként együtt maradjunk életünk legsúlyosabb válságában, amely akkor kezdődött, amikor eltávolodtunk a mozgalomtól. Segített abban is, hogy szellemi értelemben a saját lábunkra álljunk, és erkölcsi döntéseinket a saját feddhetetlenségünkre, ne pedig a mozgalom irányelveire alapozzuk. Egy fiatal nő, aki hosszú évekig teljes idejű „úttörőként” szolgált, majd az Őrtorony Társulat főhivatalának munkatársa lett, arról a nehézségről számol be, amely akkor jelentkezhet, amikor valaki az „odaadó szervezeti tag” szerepéből áttér az Istennel ápolt valóban személyes kapcsolatra. Pennsylvaniából ezt írta: A beszámolója arról, hogy mi történt a szervezeten belül és Önnel személyesen, nemcsak a szememet és a szívemet nyitotta fel, hanem sok mindent megerősített abból is, amit évek óta éreztem... Könyvének elolvasása előtt nem ismertem fel, milyen hatalmas befolyást gyakorolt a szervezet az életemre, még azután is, hogy [később] elkülönültem tőle. Azelőtt annyira elveszettnek éreztem magam, és annyira méltatlannak arra, hogy továbbra is személyes kapcsolatom legyen Jehovával és Krisztus Jézussal, mivel már nem tartoztam a szervezethez. Most nagyon-nagyon hosszú idő után először érzem úgy, hogy a szervezettől függetlenül, Jézuson keresztül szabadon imádhatom Jehovát. Most már imában Jehovához fordulhatok, és a szolgája lehetek. Könnyek folytak a szememből, és végre megszűnt a szívemben hordozott fájdalom. Levelének következő bekezdésében elismerően nyilatkozik a könyv megírásának módjáról. Korábbi kijelentésemmel összhangban ezt egyetlen okból idézem: jól példázza azt, amit oly sok levélírónál tapasztaltam. Nem helyeslik a Jehova Tanúi ellen irányuló bosszúálló hangvételű írásokat; ellenségeskedés helyett továbbra is szeretettel gondolnak azokra, akik a szervezetben maradtak. A levél így folytatódik: Nagy hatással volt rám, ahogyan megírta a könyvét. Érezhető belőle az a szeretet, amelyet a testvériség iránt érzett, és ma is érez. Írását nem hatja át sem keserűség, sem bosszúvágy: a tényeket a lehető legkedvesebben és legszeretetteljesebben ismerteti. Amíg a szervezethez tartoztam, igazán csodálatos, rendkívüli emberekkel találkoztam, és sok emlékem örömteli és Előszó 5 boldog. Amit a szervezettől tanultam, annak jelentős része a Biblián alapul, és mélyen beivódott az elmémbe és a szívembe. Mindezt nagyra értékelem. Ugyanakkor a saját életemben és másokéban is láttam és tapasztaltam, milyen következményekkel jár, amikor a szervezeti szabályok az emberek lelkiismeretének diktálnak, és így a Biblia fölé kerülnek. Ez a szemlélet férfiak, nők és gyermekek életében egyaránt súlyos károkat okozott. Egy másik, az Egyesült Államok középnyugati részéről író nő levele jól érzékelteti az említett „károk” némelyikét: 1980-ban elhagytam a szervezetet, bár valójában csak annyi történt, hogy többé nem jártam az összejövetelekre. Persze sejthettem volna, hogy ezt nem hagyják ennyiben. Anyám 1981-ben levelet írt, amelyben közölte, hogy mivel nem járok az összejövetelekre, többé nem tarthatja velem a kapcsolatot, és társaságban sem találkozhatunk. A fivéreim természetesen követték a példáját. 1983 januárjában tragikus körülmények között életét vesztette a lányunk. Anyám nem jött el a temetésére, és még részvétét sem fejezte ki. Most a lányom négy gyermekét nevelem, és a saját káromon tanultam meg, kik az igazi barátaim. Olyan emberek fejezték ki együttérzésüket és segítettek a gyerekekkel, akiket korábban nem is ismertem. Pénzzel segítettek, időt szántak ránk, és mindenben segítettek, amiben csak tudtak. Alázattal töltött el annak felismerése, hogy annyi éven át hátat fordítottam azoknak a [nem Tanú] szomszédoknak és rokonoknak, akik most ilyen készségesen segítettek nekünk. Ők sohasem szűntek meg szeretni engem. El sem tudom mondani, hányszor sírtam azokra az elpazarolt évekre gondolva, amikor „világiakként” kerültem őket. 1946-ban keresztelkedtem meg, és 1971 táján kezdtem észrevenni, hogy bizonyos dolgok nem igazán tűnnek keresztényinek. Kutattam az Írásokat, de nem találtam bibliai alapot arra, ami a gyülekezetben történt... Akkoriban olvastam Milton Kovitz Fundamental Liberties of a Free People [Egy szabad nép alapvető szabadságjogai] című könyvét. Azon kezdtem töprengeni, hogyan harcolhat az [Őrtorony] Társulat olyan elszántan az alkotmányban biztosított szabadságjogokért, miközben másoktól megtagadja ugyanezeket a jogokat – például a szólásszabadsághoz vagy a magánélet tiszteletben tartásához való jogot, amelyeket ugyanaz az alkotmány garantál. Az egyéni lelkiismeretnek semmiféle teret nem engedtek. Egy-két kivételtől eltekintve a gyülekezet férfitagjait jobban érdekelte a tekintéllyel járó tisztségek megszerzése, mint az, hogy imádkozzanak az igazi tisztánlátásért, és szert is tegyenek rá. Az összejöveteleken elhangzó hozzászólások csupán az Őrtorony nyomtatott szövegének „papagájszerű” ismételgetései voltak. Nem törődtek a gyengékkel; mindent felülírt a kényszer: „Tartsuk tisztán a szervezetet...” Annyi mindent elfelejtettem már – neveket, dátumokat –, ezért nem tudok olyan biztos tudással írni a történtekről, mint Ön. Ezt egyáltalán nem bánom. Örülök, hogy az emlékek elhalványulnak. Még valami: szinte lehetetlennek éreztem az imádkozást. Szeretnék imádkozni, de nem tudom, hogyan alakíthatnék ki személyes kapcsolatot Istennel és Krisztussal. Valahányszor megpróbáltam imádkozni, ismét felszínre törtek a szervezethez kötődő régi sérelmeim. Miután elolvastam a könyvét, egyszer a mosogatónál álltam, és mély szomorúságot éreztem azok miatt, akik talán A keresztény szabadság nyomában 6 éppen megpróbálnak elég bátorságot gyűjteni. Ekkor arra kértem Istent, hogy segítsen nekik. Hosszú idő óta ez volt az első igazi imám. Köszönöm. Mások, akik írtak, soha semmilyen kapcsolatban nem álltak Jehova Tanúival, de saját vallásukkal kapcsolatban hasonló lelkiismereti küzdelmet éltek át. Az ilyen levelekre jellemző annak a kaliforniai házaspárnak az írása, akik ezt mondták: Feleségemmel nemrég hozzájutottunk a Lelkiismereti válság egy példányához. Nagyszerű érzés volt „felfedezni”. Köszönjük, hogy méltósággal és tapintattal írt egy olyan témáról, amelynek tárgyalását oly gyakran szenzációhajhászás és keserűség jellemzi. Az Ön tapasztalatai különösen mélyen érintettek bennünket: nemrég kiléptünk abból az egyházból, amelyben felnőttünk, a mormon egyházból, hogy „szellemben és igazságban imádjuk az Atyát”, megszabadulva az „emberi parancsolatoktól és tanításoktól”. Történetében sok ismerős vonást találtunk... Ismét köszönjük, hogy bátor tanúságot tett arról, milyen kegyelemmel fordult Önhöz Isten az életében. Őrizze meg Önt Isten gyógyító szárnyainak oltalmában. Én nem érzem úgy, hogy a megírtak bármiféle különleges „bátorságról” tanúskodnának. Azért írtam meg a könyvet, mert úgy véltem, az embereknek joguk van megtudni olyan dolgokat, amelyek máskülönben elérhetetlenek számukra. A sok száz üzenet közül a legnagyobb elégedettséggel azok töltenek el, amelyek arról számolnak be, hogy az íróik közelebb kerültek égi Atyjukhoz és Fiához, hitük és bizalmuk pedig megújult és megerősödött. Különösen jólesik az is, amikor arról írnak, hogy a könyvben nem találtak keserűséget vagy rosszindulatot. Én sem táplálok ilyen érzéseket Jehova Tanúi iránt, és örülök, ha írásomból sem sugárzik ilyesmi. Egyáltalán nem okoznak örömet azok a levelek, amelyekben valaki a mozgalom, annak vezetői vagy tagjai ellen támad, vagy gúnyolódásnak és szarkazmusnak ad hangot. Úgy vélem, félreértik a probléma lényegét azok, akik szerint a valódi veszélyt a szervezethez tartozó egyes személyek vagy a vezetőik jelentik. Közel hatvan éven át éltem közöttük, és habozás nélkül kijelenthetem, hogy éppoly őszintén hisznek abban, amit vallanak, mint bármely más vallás hívei. Személyesen ismertem a Vezető Testület tagjait, és bár nem mindegyikükről mondhatom el, sokukat alapvetően kedves, becsületes embernek ismertem meg. Egyszerűen azt tették, amiről úgy gondolták, hogy elvárják tőlük, és amit a hagyomány szerint előttük is tettek. A múlt örökségét vitték tovább. Gondolkodásukban „a szervezet” elválaszthatatlan és megkülönböztethetetlen volt Istentől és Krisztustól. Mindezzel együtt tévedéseket mutattak és mutatnak be igazságként, és olyan tetteket hajtottak és hajtanak végre, amelyek súlyosan félrevezető és eltorzított képet adnak Isten Fiának tanításairól és életútjáról. Az érintetteknek kétségtelenül mindnyájuknak viselniük kell a maguk részét a felelősségből, ám a probléma alapvető forrását nem ők maguk jelentik. A valódi problémát, az igazi veszélyt sokkal inkább a meggyőződések és az elképzelések jelentik, nem pedig az egyes Előszó 7 emberek. Ezekből fakadnak elsősorban a téves tanítások, a helytelen hozzáállás és a kemény intézkedések. Jehova Tanúi szervezetébe a legkülönfélébb emberek léptek be, a legkülönfélébb okokból. És a legkülönfélébb emberek távoztak is onnan – valójában több százezren –, ugyancsak a legkülönfélébb okokból. Néhányan, ahogy egy volt Tanú fogalmazott, „csupa helytelen okból” hagyták el a szervezetet. Későbbi életútjuk valamennyire utalhat ugyan arra, mi ösztönözte őket a távozásra, de ez korántsem mindig megbízható mérce. Sokan súlyos csalódásuk után bizonytalansággal teli átmeneti időszakon mennek keresztül, amikor talán mindent kétségbe vonnak. Egy ideig sodródnak, és csak e szakasz elmúltával derülhet ki világosabban, mi volt a szívükben meghúzódó valódi indíték. Egyvalami azonban nyilvánvalónak látszik: önmagában az, hogy valaki azért hagy el egy vallási rendszert, mert meggyőződött annak súlyos tévedéseiről, még nem garantálja a szabadságot. Sok esetben nem elég egyszerűen felismerni a tévedést. Ha az ember nem érti meg, hogy korábban miért hitt benne, és milyen hibás érvelés vezette erre a hitre, nem jut messzire, és nem teremt szilárd alapot a tartós keresztény szabadsághoz. Könnyen megeshet, hogy valaki elhagy egy tévesnek bizonyult rendszert, majd rövidesen egy másiknak esik áldozatul, amely szintén tévedéseket hirdet. Ezek a tévedések tanításukban akár egészen mások is lehetnek, mégis gyakran ugyanaz a hibás érvelési és gondolkodási mód támasztja alá őket, amelyet a korábbi rendszer is alkalmazott. Jehova Tanúi közül sokan azért ábrándultak ki, mert bizonyos tanítások vagy jövendölések hamisnak bizonyultak; mások egyes eljárások merevsége miatt, vagy azért, mert állandó nyomás nehezedett rájuk, hogy részt vegyenek a szervezet által előírt tevékenységek vég nélküli mókuskerekében, amely kevés valódi szellemi épülést nyújt. Az a fontos, hogy felismerjék e tévedések, az előírások tekintélyelvű jellegének és az ilyen szervezett tevékenységek hiábavalóságának alapvető okát. Meggyőződésem, hogy az érintett bibliai tanítások megértése nélkül nem lehet tisztán látni ezt az okot, sem felismerni, hogy valami jobb és hitelesebb is elérhető számukra. Sajnos az átlagos Tanút sohasem segítették hozzá igazán ahhoz, hogy önállóan, alaposan megismerje az Írásokat. A szervezet tagjaként kevés bátorítást kapott arra, hogy gondolkodóképességét másra is használja, mint a szervezettől kapott információk elfogadására és lényegében bemagolására, miközben szinte automatikusan alávetette magát az utasításainak. A kérdezést, az emberi értelem egyik leghatékonyabb eszközét kedvezőtlen színben tüntették fel, mint a hit hiányának bizonyítékát és Isten jóváhagyott csatornájával szembeni tiszteletlenség jelét. Van azonban a kérdésnek egy másik, igen jelentős oldala is. Sokan csupán negatív értelemben vett szabadságra vágynak. Valamitől akarnak szabadok lenni: attól a kényszertől, hogy bizonyos tanításokba vetett hitüket megvallják, meghatározott tevékenységeket végezzenek, vagy egyházi tekintély által előírt szabályokhoz igazodjanak. Az effajta szabadság önmagában helyes és kívánatos cél lehet. Megszabadíthat az elnyomó korlátozásoktól, valamint attól, hogy emberek egy nyilvánvalóan A keresztény szabadság nyomában 8 keresztényietlen módon uralkodjanak mások gondolkodása és szíve fölött. Ez a szabadulás azonban önmagában még nem hozza el a keresztény szabadságot. A keresztény szabadság ugyanis elsősorban pozitív szabadságot jelent: nem pusztán valamitől való szabadságot, hanem szabadságot valamire. Nem csupán arra ad szabadságot, hogy bizonyos dolgokat ne tegyünk meg, hanem arra is, hogy cselekedjünk, sőt arra is, hogy önmagunk lehessünk – olyanok, amilyenek a szívünkben és a gondolkodásunkban valójában vagyunk. Hogy valóban elnyertük-e az igazi szabadságot, azt nem egyszerűen azzal bizonyítjuk, hogy elhagyunk egy tévesnek tartott vallási rendszert, hanem azzal, hogyan élünk azután, hogy elszakadtunk tőle. Ez a könyv a továbbiakban ezeket a kérdéseket és gyakorlati vonatkozásaikat vizsgálja. Tudom, hogy jelentős idő telt el, és a bemutatott dokumentumok, idézetek közül sok olyan időszakból származik, amely korábbi annál, amikor az olvasók közül sokan kapcsolatba kerültek az Őrtorony Társulattal. Mindezek azonban megvilágítják a ma is fennálló viszonyok alapjait és a tovább élő eljárások, illetve hozzáállások mintázatát. Bár a könyv elsősorban azokhoz szól, akik Jehova Tanúi körében szereztek tapasztalatokat, a tárgyalt alapelvek bármely vallási közegben érvényesek. Remélem, hogy az információk segítséget nyújtanak mindazoknak, akik az igazság iránti szeretetből és abból a vágyból, hogy Isten tetszésére legyenek, mérlegelik, helyes-e feltétlen hűséggel tartozniuk egy vallási szervezetnek. A könyv célja az is, hogy erősítse bizalmunkat Isten megtartó erejében, amely átsegít bennünket minden olyan válságon, amelyet a személyes feddhetetlenségünkhöz való ragaszkodás idézhet elő, valamint hogy tágabb szellemi látóhatárt nyisson előttünk, és tartalmasabb, megelégedést adó életre segítsen Teremtőnk, Urunk – Isten Fia – és embertársaink szolgálatában. 1. A keresztény szabadság nyomában 9 1. A keresztény szabadság nyomában Amikor Krisztus szabaddá tett bennünket, azt akarta, hogy szabadok is maradjunk... az számít, hogy a hit a szeretet által fejti ki erejét. Jól kezdtétek a futást; ki akadályozott meg benneteket abban, hogy továbbra is engedelmeskedjetek az igazságnak? – Galácia 5:1, 6–7, Jeruzsálemi Biblia A szabadság, akárcsak a hit, a szeretet és az igazság, az igazi kereszténység lényegi része. Ahol szabadság van, ott a hit, a szeretet és az igazság is kibontakozhat. Ahol viszont a szabadságot korlátozzák, vagy egyáltalán nincs jelen, ott ezek szükségképpen csorbát szenvednek. – 2. Korintusz 3:17. Isten Fia éppen azért adott nekünk szabadságot, hogy hitünket és szeretetünket a lehető legteljesebben kifejezhessük, mentesen azoktól a korlátoktól, amelyeket nem Isten, hanem emberek akarnak ránk kényszeríteni. Ha önként lemondunk erről a szabadságról, azzal elkerülhetetlenül az igazságból is feláldozunk valamit. Az ilyen korlátozások ugyanis nem az igazságból, hanem tévedésből fakadnak. Az elmúlt évtizedekben emberek százezrei szakítottak azzal a vallással, amelybe én is beleszülettem: Jehova Tanúi vallásával. Ugyanezekben az évtizedekben más százezrek léptek be ebbe a vallási közösségbe, méghozzá olyan számban, hogy az tovább növekedhetett. Úgy vélem, önmagában sem a kilépők, sem a belépők száma nem bizonyít semmit. A távozókkal kapcsolatban az az igazi kérdés, hogy miért mentek el, mi késztette őket az elszakadásra. Az igazság szeretete vezette őket, az a vágy, hogy hitüket és szeretetüket keresztény szabadságban fejezhessék ki? Nem valósíthatták volna meg ugyanezt, ha a közösségben maradnak? Indokolt volt a távozásuk? Hasonló kérdéseket tehetünk fel azokkal kapcsolatban is, akik beléptek. Kétségtelen, hogy közülük sokan korábban vallástalanok voltak, nem érdeklődtek a szellemi kérdések iránt, és alapvetően anyagias szemléletben éltek. Csatlakozásuk óta jelentősen megváltoztak ezeken a területeken. Legalább egy részük segítséget kapott ahhoz, hogy megszabaduljon a súlyos problémáktól: a rendezetlen szexuális élettől, az alkoholizmustól, a kábítószer-függőségtől, az erőszakos, tisztességtelen, sőt bűnöző életmódtól. Ez kétségkívül javulást hozott az életükben. Az efféle segítség azonban korántsem kizárólag erre a vallásra jellemző. A legtöbb vallás és egyházi szervezet számos élettörténettel, személyes tanúságtétellel tudja szemléltetni, miként változott meg gyökeresen valakinek az élete a megtérése nyomán. Kétségkívül még egyes társadalmi szervezetek, köztük az Anonim Alkoholisták, a kábítószer-függőknek segítséget nyújtó központok és más hasonló intézmények is legalább annyi embernek segítettek leküzdeni káros A keresztény szabadság nyomában 10 szokásait vagy függőségeit, mint az Őrtorony-szervezet. Ráadásul a Tanúkká válók többsége korábban nem is küzdött ilyen gondokkal. A kérdés tehát továbbra is fennáll: bármilyen előnyökhöz jutottak is, milyen árat fizettek értük? A Tanúk szervezetébe való beilleszkedésük végül azzal járt-e, hogy elveszítették a szabadságukat az igazság, a hit és a szeretet kifejezésére – arra, hogy mindezt emberi uralomtól és kényszertől mentesen tehessék? Ha így van, mennyire valódi az elért javulás? És mennyiben nevezhetők igazán keresztényinek a látszólagos előnyök? Ugyanezeket a kérdéseket minden olyan vallással szemben fel lehet – és fel is kell – tenni, amely kereszténynek vallja magát. Remélem, hogy az itt leírtak sokféle vallási háttérből érkező ember számára hasznosak lesznek. A szóban forgó kérdés ugyanis jóval túlmutat az érintett személyeken. Isten Fiáról, Jézus Krisztusról szóló jó hír lényegét érinti. Miben áll a különbség? Néhány évszázaddal ezelőtt, a reformáció idején sokan lelkiismereti kötelességüknek érezték, hogy elutasítsák az életük és hitük fölött gyakorolt egyházi uralmat. Egyikük a következőképpen fogalmazta meg a keresztény ember helyzetét: A keresztény ember szabad ura mindennek, és senkinek sincs alávetve. Majd rögtön hozzátette: A keresztény ember mindenki engedelmes szolgája, és mindenkinek alá van vetve. 1 Első hallásra ez ellentmondásnak tűnhet, valójában azonban nem az. Luther lényegében Pál apostolnak az 1. Korintusz 9:19-ben olvasható szavait fogalmazta újra: Noha szabad ember vagyok, és nincs uram, mégis mindenki szolgájává tettem magam, hogy minél többeket megnyerjek. 2 A különbség az engedelmesség kétféle formája között van. Az egyiket olyan emberek kényszerítik ki, akik magukat mások fölé helyezik, és ragaszkodnak ahhoz, hogy mások alávessék magukat a tekintélyüknek. A másik fajta engedelmesség és szolgálat szabadon, önként, az ember saját szívéből fakad. Nem azért szolgálunk így, mert meghajlunk mások tekintélyigénye és követelései előtt, hanem mert felismerjük embertársaink szükségleteit és azt a jót, amelyet értük tehetünk. Pál egyetlen, Isten által kijelölt Főt és Urat ismert el: Krisztust. Senki mást – sem egyetlen embert, sem emberek valamely csoportját – nem tekintette urának. Azokról, akik ilyen hatalomra igyekeztek szert tenni, ezt mondta: [Ők] alattomban férkőztek közénk, hogy kifürkésszék azt a szabadságot, amelyet Krisztus Jézusban élvezünk, és mindnyájunkat szolgaságba akartak taszítani [„szabályokkal és előírásokkal akartak megkötözni bennünket” – 1 Luther Márton: A keresztény ember szabadságáról című értekezés. 2 A New English Bible fordítása. 1. A keresztény szabadság nyomában 11 Phillips Modern English ]. Olyannyira eltökéltem, hogy megőrizzem számotokra a jó hír valódi értelmét, hogy még udvariasságból sem engedtem nekik egyetlen pillanatra sem. 3 Az apostol igen komolyan vette, ha a vallási uralom veszélyeztette a keresztény szabadságot. A fejezet elején idézett szavakat olyanokhoz intézte, akik hagyták, hogy egy hamis evangélium, egy hamis „jó hír” félrevezesse őket. Az ő korában elsősorban az fenyegette a Krisztusban nyert szabadságukat, hogy ismét kötelezővé akarták tenni a keresztények számára a mózesi törvényszövetség megtartását. De miben állt ennek súlyos veszélye? Hiszen a törvény, amelynek megtartását követelték, ugyanaz volt, amelyet maga Jehova adott Mózes által. Miért állította hát Pál, hogy annak újbóli kötelezővé tétele azt jelentené, hogy ismét „a szolgaság igájába” hajtják magukat? A veszély részben abban rejlett, hogy a törvénynek való ilyen alávetettség elkerülhetetlenül újra szerephez juttatta volna a törvény értelmezőiként fellépő embereket. Értelmezéseik kötelező szabályokká váltak volna, amelyeket bírói testületek és vallási törvényszékek alkalmaznak, és megszegésükért büntetéseket szabnak ki. Ez az emberi papság visszaállítását jelentette volna a keresztény hívők fölött, holott nekik egyetlen főpapjuk és közvetítőjük van: Isten Fia. 4 Miért akarták akkor egyes férfiak az első századi keresztény gyülekezetben újból bevezetni a törvény megtartásának kötelezettségét? Nyilvánvalóan azért, mert – akár tudatosan, akár öntudatlanul – irányítani akartak másokat, és hatalmat akartak gyakorolni fölöttük. Befolyást kívántak szerezni keresztény társaik fölött. Ennek egyik módja az volt, hogy közéjük és jogos Főjük, Krisztus közé álltak. Ezzel beteljesítették az apostol Cselekedetek 20:29–30-ban feljegyzett jövendölését: Tudom, hogy távozásom után elnyomó farkasok férkőznek közétek, akik nem bánnak majd gyengéden a nyájjal; sőt közületek magatok közül is támadnak férfiak, akik elferdített dolgokat beszélnek, hogy maguk után vonják a tanítványokat. 5 Érveik hihetőnek hangzottak, és logikusnak tűntek. Pál szerint hallgatóik közül sokakat meg is győztek, és ezek az emberek a jó hír kétségbevonhatatlan igazságaként fogadták el az állításaikat. A törvény kötelező megtartásának hívei arra hivatkozhattak, hogy Isten igazságosságot és szentséget követel – ami igaz –, valamint hogy kikényszerített törvények nélkül az emberek egyszerűen nem maradnak meg az igazságosság útján. Ez a legtöbb ember esetében talán igaz, de a keresztények esetében nem volna szabad így lennie. Az első éket a körülmetélés követelésével verték be, amelyet maga Isten rendelt el csaknem 3 Galácia 2:4–5, Jeruzsálemi Biblia. 4 1. Timóteus 2:5; Zsidók 4:14–16; 7:11–18. 5 Az itt „elnyomó”-nak fordított görög szó (βαρύς, barýs) alapjelentése „nehéz”, „súlyos”. Ugyanez a szó szerepel a Máté 23:4-ben, ahol a farizeusok a törvényeskedő hagyományaikkal „nehéz terheket” raknak az emberekre. A tekintélyelvű uralkodás gondolata is idetartozik; a 3. János 9–10-ben említett Diotrefész jól példázza ezt az uralkodni vágyó lelkületet. A keresztény szabadság nyomában 12 kétezer évvel korábban, Ábrahám idejében. Amikor azonban ezt már elfogadtatták, a törvény további követelményeit is hozzákapcsolták, és azokat úgy állították be, mint amelyek nélkülözhetetlenek az Isten előtti helyes állapothoz és a gyülekezet tisztaságának megőrzéséhez. 6 A legsúlyosabb veszély tehát abban állt, hogy a törvény megtartásának ilyen hangsúlyozása megváltoztatta volna a keresztény ember Krisztus által Istennel ápolt kapcsolatát, félreértelmezte volna a keresztény reménység alapját, és eltérítette volna a keresztény szolgálat figyelmét attól, ami igazán fontos. Pál ezt annak a jó hírnek a súlyos megtagadásaként ismerte fel, amelynek hirdetésével Isten és Krisztus megbízta. 7 Így érzékeltette a kérdés súlyát: Akik a törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, kiestetek a kegyelemből. Mi azonban a Lélek által, hitből várjuk a remélt megigazulást. Mert Krisztus Jézusban sem a körülmetéltség, sem a körülmetéletlenség nem számít semmit; egyedül a szeretet által munkálkodó hit számít. 8 Ebben a néhány szóban – „a szeretet által munkálkodó hit” – az ihletett író összefoglalja a keresztény élet lényegét. A keresztény férfit és nőt nem a szabályok betartása miatti aggodalom, az ezzel megszerezhető emberi elismerés vágya, és végképp nem az a félelem ösztönzi, hogy bizonyos előírások megszegése miatt bírói testület elé idézhetik. Ezek mind negatív ösztönzők. A keresztény embert a hit és a szeretet indítja cselekvésre. Ez a két pozitív erő nemcsak a leghatásosabban tart vissza a helytelenségtől, hanem a leginkább ösztönöz azokra a jó cselekedetekre is, amelyek Isten Fia valódi tanítványainak gyümölcsei. Talán egy családi életből vett példa világosabbá teszi a különbséget aközött, ha valaki törvény alatt él, illetve ha kegyelemben, azaz ki nem érdemelt kedvességben részesül – és megmutatja, végső soron milyen következményekkel jár a kétféle állapot. Képzeljünk el egy családot, ahol a férj egyszerre apa és a család fő kenyérkeresője. Tegyük fel, hogy főségét részletes előírások egész sorával kívánja érvényesíteni. Részletes szabályokat ír elő feleségének arról, hogyan tartsa rendben a házat, mikor és milyen módon lássa el a háztartás és a család valamennyi feladatát: a takarítást, a bevásárlást, az ételkészítést, a ruházat gondozását és a gyermekek fegyelmezését. Az ilyen férfi otthonában akár példás rend is uralkodhat, minden a megszabott időrend szerint működhet. Felesége azonban jó eséllyel boldogtalan lenne. A férj elégedettséget meríthetne abból, hogy minden az általa alkotott és tekintélyével kikényszerített szabályrendszer 6 Amint a Cselekedetek 15:5, 10-ből kiderül, a vita sohasem kizárólag a körülmetélésről szólt, hanem a törvény egészének megtartásáról. A 10. versben Péter olyan megterhelő „igának” nevezi a törvényt, amelyet senki sem tudott maradéktalanul hordozni. 7 Galácia 1:1, 8–12. 8 Galácia 5:4–6, New International Version . Fordítói megjegyzés: a „megigazulás” fogalmára a magyar Új világ fordítás az „igazságosnak nyilvánítás” kifejezést használja. 1. A keresztény szabadság nyomában 13 szerint történik. Arról viszont sohasem lehetne bizonyos, hogy a tettek mögött szeretet áll-e. Ezzel szemben az a férj, aki hisz a szeretet és a kedvesség erejében, nem hamis felsőbbrendűségi érzésből cselekszik. Tiszteli a feleségét, megbízik benne, és elismeri értelmét, valamint azt a képességét, hogy önálló kezdeményezéssel gondoskodjon a család ügyeiről. Meggyőződése, hogy feleségének éppolyan fontos az otthon és a család, mint neki, és ennek megfelelően bánik vele. Az ő otthona is lehet rendezett és jól gondozott, ám sokkal oldottabb, boldogabb légkör uralkodhat benne, mint az előbb leírt családban. Ezt őszinte párbeszéddel és megbeszélésekkel érheti el. Közös következtetésekre és döntésekre törekszik, ahelyett hogy önkényes tekintélyét fitogtatná. Amikor azt látja, hogy otthonuk tiszta és rendezett, az ételek gondosan készülnek, a ruhák rendben vannak, gyermekei pedig őszinte tiszteletet tanúsítanak iránta, tudhatja, hogy mindez több a szabályok egyszerű betartásánál. Valódi megelégedést és örömet találhat abban a felismerésben, hogy felesége iránta, házasságuk és családjuk iránt érzett szeretetből cselekszik így. A két esetben bizonyos külső eredmények akár egyformának is látszhatnak. A belső eredmények azonban mérhetetlenül különböznek. A döntő tényező az indítékok és a lelkület eltérése. Éppen ez a különbség mutatkozik meg a keresztény ember életvitelében is attól függően, hogy törvény alatt él-e, vagy Isten Krisztus Jézus által megnyilvánuló kegyelmének hatása alatt. Milyen nyilvánvaló ebben Isten bölcsessége! A szeretet és a hit, a keresztény ember valódi „szabályai”, elérik a legbensőbb gondolatokat és a szív mélyét. Az élet minden területére olyan hatást gyakorolhatnak, amelyre semmilyen törvény vagy szabályrendszer nem képes. Mivel a keresztény ember nincs törvény alatt, lehetősége nyílik megmutatni, milyen valójában a szíve mélyén. Isten előtt pedig egyedül ez számít. Minél tovább voltam Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja, annál inkább foglalkoztatott ez a kérdés. Úgy tapasztaltam, hogy a Vezető Testület ülésein eltöltött idő aránytalanul nagy részét olyan döntésekre fordítottuk, amelyekkel az emberek magánéletét szabályoztuk. Láttam, hogy szinte minden határozat újabb kérdéseket szült, ezek pedig további szabályokhoz vezettek, amelyek alapján mások igazságosságát ítélték meg. Az érintetteket csak akkor tekintették Isten és Krisztus előtt megfelelő helyzetben lévőknek, ha betartották ezeket az előírásokat. De miért kellett ennek így lennie? Valóban Istentől kaptunk volna mi, az a néhány férfi, felhatalmazást mindehhez? Tényleg azok javát szolgálta ez, akiknek elvileg szolgálnunk kellett volna? Csak akkor ismertem fel a probléma valódi gyökerét, amikor megértettem: a Szentírás által tanított szabadság nem pusztán a mózesi törvény alóli felszabadulás, hanem magától a törvények kötelező megtartásán alapuló szemlélettől való szabadság is, bármiféle törvényrendszerről legyen szó. A keresztény gyülekezetben az igazságosság elérésének és megőrzésének eszközeként felfogott törvény- és szabálykövetés helyett létezik egy magasabb rendű út. Ez teszi a keresztény szabadságot lehetővé és megvalósíthatóvá – s ezért olyan kívánatossá. A keresztény szabadság nyomában 14 Nem arról van szó, hogy a törvény rossz volna; végül is sok embert ezen a világon csak a törvény tart vissza a helytelenségtől. 9 A szeretet és a hit azonban sokkal magasabb rendű nála: jóval többre képesek, és olyan igaz lelkületet hoznak létre, amely a szívből fakad. Mi magunk kiben bíznánk jobban, kit tisztelnénk és becsülnénk inkább: azt, aki azért tartózkodik valamely helytelen cselekedettől, „mert azt a törvény tiltja”, vagy azt, aki azért nem teszi meg, „mert szeretetlenség volna, és az Istenbe vetett hit hiányáról tanúskodna”? Az első válasz csupán a törvényhez való viszonyáról és a törvénnyel kapcsolatos aggodalmáról árulkodik. A második viszont bepillantást enged a szívébe és legbensőbb érzéseibe. Amikor Isten Izrael népét szövetséges nemzetévé választotta, nem külön- külön, személyenként hívta meg őket ebbe a kapcsolatba, hanem az egész népet szőröstül-bőröstül elfogadta – a jókat, a rosszakat és a közömböseket egyaránt. A nemzet szellemi állapota sem akkor, sem később nem volt különösebben magas színvonalú. A nekik adott törvény szükséges szerepet töltött be. Nevelőként vezette őket a Messiáshoz, ahogyan az ókorban a gyermekek felügyeletével megbízott nevelők vezették a gyermekeket tanítójukhoz. 10 Nyilvánvalóvá tette bűnösségüket és azt, hogy önerejükből képtelenek megszabadulni a bűntől; rámutatott, hogy Megváltóra van szükségük. 11 Jelképes árnyékok egész panorámáját tárta eléjük, amelyek előrevetítették a Messiás által beteljesítendő valóságot. 12 Okunk van feltételezni, hogy e törvény nélkül a nemzet mintegy ezerötszáz éves fennállásának végére aligha maradt volna fenn bármi is az Isten által közöttük kialakított rendből – abból a rendből, amelynek hátterében a Messiást egyértelműen fel lehetett ismerni. Ezzel szemben a keresztények nem egy tömeg tagjaiként, hanem személyenként, Krisztus által, Isten fiaiként kapnak meghívást az Istennel való kapcsolatra. Ennek alapja nem a testi származás, hanem a szívük és annak indítékai. Tanítójuk már eljött, ezért nincs szükségük nevelőre, aki hozzávezesse őket. „Nem a törvény, hanem a kegyelem alatt” élnek, Isten kegyelmének hatása alatt. Neki adták a szívüket, és az ő Lelke indítja őket. 13 Ez a Lélek összehasonlíthatatlanul többet tehet azért, hogy bármelyikünket megóvjon a helytelenségtől és jó cselekedetekre ösztönözzön, mint bármiféle törvénykönyv vagy szabályrendszer. Ha ezt nem értjük meg, a jó hír lényegét veszítjük szem elől. Ha nem becsüljük meg az ebből fakadó csodálatos szabadságot, akkor semmibe vesszük azt, amit Krisztus tett lehetővé: hogy „ne a törvény, hanem Isten ki nem érdemelt kedvessége alatt” éljünk. A vallás területén ugyanúgy igaz, mint az élet bármely más területén, hogy „a szabadság ára az örök éberség”. A keresztény szabadságot nem annyira erőszakos hódítással, mint inkább észrevétlen, fokozatos erózióval lehet elveszíteni: az 9 Vesd össze az 1. Timóteus 1:8–10-zel. 10 Galácia 3:23–26, New Revised Standard Version 11 Galácia 3:19, 21–22. 12 Kolosszé 2:16–17. 13 Róma 6:14–19. 1. A keresztény szabadság nyomában 15 ember lassanként átengedi másoknak Istentől kapott jogát arra, hogy maga gyakorolja a lelkiismeretét és önállóan gondolkodjon; hogy saját következtetésekre és valóban személyes meggyőződésre jusson; hogy a hite a saját szívéből fakadjon, és Isten Szavának személyes ismeretén alapuljon. Végül másoktól átvett hitre jut, amely mások meggyőződésén és okfejtésein nyugszik. Ha a keresztény szabadsághoz tartozó jogokból bármilyen mértékben és bármilyen okból feláldozunk valamit, azzal hitünk és szeretetünk kifejezésének is korlátokat szabunk. Ahhoz, hogy ezek önként és belső indíttatásból nyilvánuljanak meg, szabad légkörre van szükség. Mert „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”. 14 Vajon Jehova Tanúi szervezetében virágzik-e a keresztény szabadság ilyen légköre? Elősegíti-e, hogy a szeretet és a hit szabadon, belső indíttatásból, ne pedig külső nyomás hatására nyilvánuljon meg? Meggyőződésem szerint a bizonyítékok ennek ellenkezőjét mutatják. A szervezet Vezető Testületében eltöltött éveim is erről győztek meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden egyes Tanút egyforma mértékben érnek ezek a hatások. Vannak, akik sikeresebben tudnak megbirkózni a szervezeti nyomással. Képesek ellenállni a személyiségükre nehezedő korlátozásoknak, és igyekeznek elkerülni a központilag irányított gondolkodásból fakadó beszűkült szemléletet és egyformaságra kényszerítő mentalitást. Az ilyen embereknél gyakran figyelemre méltó a cselekvésük önkéntessége. A bizonyítékok azonban arra utalnak, hogy ez nem a szervezetnek köszönhető, hanem annak ellenére marad fenn. Azt sem gondolom, hogy ez a helyzet kizárólag Jehova Tanúira volna jellemző. Mégis úgy vélem, mindegyiküket érinti valamilyen mértékben, és a hatás elkerülhetetlenül káros. A beléjük nevelt szemlélet nem az igazságon – a szabaddá tevő igazságon –, hanem annak eltorzításán alapul. Elhomályosítja előttük, mit jelent valójában Isten Fiának követőjévé válni. Akadályo